Pénteken tanácskozik a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának plenáris ülése a készülő magyar alkotmányról, melyhez március 15-éig lehet módosító javaslatokat, észrevételeket benyújtani. Az ülésen jelen lesz Duray Miklós politikus-közíró, egyetemi oktató, aki alkotmányozással kapcsolatos észrevételeiről ma egy budapesti egy szakmai konferencián is előadást tart. Meglátásait, elképzeléseit az alábbiakban teljes terjedelmében olvashatják.
„A maradék Magyarországban 2010 nyarától borzolja a politikusok tollait egy értelmetlen vita: van-e alkotmányozási kényszer Magyarországon, vagy csupán alkotmányozási kötelesség. Mindkét megközelítés hibás, ugyanis a történelem során soha sem volt alkotmányozási kényszer, kötelesség azonban mindig volt, ha a körülmények ezt parancsolták. Ma, 2010/2011-ben ilyen körülmény van, ami azonban fennáll legkevesebb húsz éve, ha nem hatvankét éve, lévén most 20011-et írunk. A magyar jogrend szerint alkotmányozási kényszer – Werbőczy Hármas Könyve megalkotásának kivételével – soha sem állt fenn. Őt is inkább kényszerítették a hírhedt-híres összefoglaló alaptörvény megalkotására. A magyar jogrendben – akárcsak az angolban – azonban voltak alaptörvények, sarkalatos törvények és egyéb jogszabályok, amelyeket meg kellett hozni, meg kellett alkotni.
Egy jogszabályba – alkotmánylevélbe – sűrített alkotmánya azoknak az országoknak van
– amelyeknek folyamatos állami léte a középkortól későbbi időre tehető;
– amelyeknek az országgá válása és állami léte a történelmi újkorban egybeesik, vagy az államalkotás óhaja megelőzte az ország területi kialakulását;
– amelyek a történelem folyamán nem voltak egységesek, önálló tartományokból, fejedelemségekből, hűbéres királyságokból állottak és a modern abszolutizmus korában, illetve a modern nemzetté válás idején egységesültek;
– amelyeknek területi státusa, vagy az állammá alakulása előtti állapota tartományként, vagy más területként hatalmi függőségben létezett;
– amelyeknek korábbi területi státusa és állami léte megszűnt, de a 18. század végétől kibontakozó nemzeti felszabadítási mozgalmak révén területileg és államilag újraalakultak;
– amelyek a nemzeti-etnikai eszme örve alatt alakultak ki;
– amelyek szakítottak vagy szakítani akartak múltjukkal, illetve szükségesnek tartották, hogy ily módon különböztessék meg állami jelenüket a múlttól.
A többi országnak és államnak alaptörvényei (fundamentális jogszabályai) vannak, amelyek összességét lehet alkotmánynak nevezni, és amelyek a sarkalatos törvények (kardinális jogszabályok) révén a kapcsolódó törvényekkel együtt alkotják jogrendjüket. Ami viszont van – ami tehát megalkottatott a múltban és annak értelemszerű lényegét érinti –, azt már nem megalkotni kell, hanem egy újabb, korszerű alaptörvénnyel megújítani, helyettesíteni.
Amikor „megcsinálták” az 1949. évi XX. törvényt, a Magyar Népköztársaság Alkotmányát, a törvényalkotást irányító politika le akart számolni a magyar múlttal. Jelezni kívánta, hogy Magyarország mindaddig nem volt jogállam, hiszen alkotmánya sem volt, és tudtul akarta adni az akkori szocialista világnak, hogy a kommunisták pártja által megtestesülő népuralommal ért véget Magyarországon a feudalizmus. Máig nem tudunk szabadulni az akkori politikai akaratnak ezen örökségétől, ami azt jelenti, hogy máig fogságában tart bennünket Rákosi Mátyás szellemi öröksége.
Mindezt fontos, nekirugaszkodásul tudatosítani, amikor 2010-2011-ben a Magyar Országgyűlésben helyet foglaló kétharmados kormányzati többség „új alkotmányt”, pontosabban új alaptörvényt akar elfogadni. El kell helyeznie Magyarországot az európai országok és államok kialakulását és fejlődését jellemző görbén. És el kell döntenie: elfogadja-e, hogy Magyarország és állami léte több mint ezer éves, vagy marad 1949 torz és korcs szellemiségének bűvöletében? El akar-e határolódni történelmi és államalkotási múltunktól, vagy a folyamatosság mellett dönt?
Ha elfogadjuk a múltat – legalább annyiban, hogy nélküle jelenünk sem lenne – és csak a XX. század törésvonalai okán keletkezett szakadékokat kívánjuk áthidalni, vagy betömni, akkor egyértelmű a feladat: alaptörvényt kell elfogadni a nemzetről és az állam korszerű működéséről, feladatairól és kötelességeiről, az állampolgárok alapvető jogairól és kötelességeiről, valamint a nemzet tagjainak a feladatairól és az államnak az irántuk érzett kötelességeiről. Minden más jogi kérdést külön szabályokkal (sarkalatos, azaz kardinális törvényekkel, egyes államokban alkotmányerejű törvények által) kell tisztázni és rögzíteni, amelyeknek szilárdságát minősített többséggel vagy kétharmados parlamenti többséggel elfogadott törvényekkel kell körbebástyázni. Az alaptörvénynek ennél nagyobb állandóságot, tehát nagyobb, vagy más támogatottságot is kell biztosítani (népszavazást, kétharmados többséget, vagy azt fölülmúló támogatást – pl. 4/5-öst –, a parlamentnek társadalmi delegátusokkal kibővített ülése általi támogatottságát, a módosíthatóságának korlátozását stb.).
Az alaptörvény összefoglaló jogi dokumentum, viszonylag szűkszavúan fogalmaz, kinyilatkoztat. Ezért rendkívül fontos, hogy a benne előforduló kifejezések egyértelműek, jelentésileg tisztázottak legyenek, tükrözzék a kor valóságát és ne legyenek terheltek jogászi rögeszmékkel.
Nagyon fontos tartalmilag és jogilag tisztázni: mit értünk népen, nemzeten, állampolgáron, politikai nemzeten stb. Ha tisztázatlan marad, ki az alaptörvény alanya, illetve kik az alanyai, ez később akár végtelen vitákat szülhet.
A Magyar Országgyűlésbe 2010. december 20-án benyújtott bizottsági önálló indítvány „Magyarország Alkotmányának szabályozási elveiről” címen, számos zavaros megfogalmazást, tisztázatlan kifejezést és rosszul értelmezhető szövegösszefüggést tartalmaz. Ez szükségszerűen nem azt jelenti, hogy mindezek a hibák előfordulnak majd az alaptörvény szövegében, de előrevetíti ennek a veszélyét. Az alábbi, vitatható vagy rosszul értelmezhető megfogalmazásokra gondolok:
– „az alkotmányozó hatalom az Országgyűlés, mint a nemzet képviseletére hivatott testület”;
– „Magyarországon minden hatalom forrása a politikai nemzet, azaz a nép…”,
– „Magyarország felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért”,
– „Magyarország nemzeti jelképei a címere, a nemzeti zászlaja, az állami lobogója és a himnusz”,
– „a nemzet ünnepei…”,
– „az Alkotmány Magyarország alaptörvénye…”,
– „a nemzet biztonsága” (az alapvető jogok korlátozása kapcsán),
– „… nemzeti vagyon… állami tulajdon…”,
– „a nemzeti és etnikai kisebbségeknek a nemzet hatalmának részeseként joguk van…”stb.
Könnyen lehet, hogy a felsorolás nyomán az állam és az ország fogalmát is újra kell értelmezni, mivelhogy a magyar nemzet XX. századi fogalma sem tisztázott. Ezért is érthető nehezen a magyarság nemzeti léte Nyugat-Európában, ahol a nemzetet általában az állam területét belakó népességgel azonosítják. Kezdjük sorjában.
I.
1/ A nemzet vette birtokába az országot! Igen, vagy nem? A magyar nemzet, a családtól a vezérlő fejedelem megválasztásáig, az egy tőről fakadás szellemében – szervezetten – rendelkezett a vezérlésről, a hatalom birtoklásáról és a föld birtoklásáról, ennek következtében az országról. Ez a szervezeti és szerkezeti összefüggés fennmaradt évszázadokon át, még ha Werbőczy Tripartituma által kíméletlenné torzított, a fejlődést és a modernizálódást gátló alakban is, de a tudat mély rétegeiben máig, a rendiség felbomlása után is élő módon. Emellett a nemzet fogalma a XVIII. század utolsó harmadától fokozatosan új tartalmakkal töltődött fel (nyelvi nemzet, kulturális nemzet, politikai nemzet stb.). Majd a XX. században – magyar vonatkozásban a szétszakítottság miatt – máig rendszerbe nem foglalt szerkezeti változáson esett át. Egy biztos: a magyar nemzet nem azonos az állampolgárral.
2/ Az ország a birtokolt területet jelentette és jelenti ma is – gyakorlatilag a mindenkori országot, amelynek területét államhatár foglalja keretbe, amelyen az állam saját erőszak- és egyéb szervezeteivel gyakorolja a fennhatóságot. Az ország az elmélet vagy inkább az érzelmek síkján a történelmi országot jelenti, amelynek természetes határa a Kárpát-medence földrajzi kiterjedésével azonos.
3/ Az állam, az ország területére kiterjedő szervezési, védelmi és joghatósági rendszer, másként: az országot lakóknak szervezeti keretet (játékszabályokat) adó rendszer, nemzetközi-jogilag értelmezendően hatalmi, katonai és jogi fennhatóság. Az állam tehát olyan joghatósági egység, ami határos egy másik joghatósági egységgel. Az államhatár pedig határt jelent két eltérő, elkülönülő joghatóság között. (pl. a Habsburg Birodalomban más jogszabályok voltak érvényesek a Magyar Királyságban és a Cseh Királyságban, mert ugyan külügyileg és hadügyileg egy jogalanynak számítottak, de a Magyar Királyság szuverén jogalkotással rendelkezett – akárcsak az USA egyes államai).
II.
1/ A nemzet a legtöbb tényezős társadalmi alakulat (nagyközösség), aminek legfontosabb meghatározói
– a közös múlt (az egy tőről fakadás tudata, a közös hagyományok, a múltbéli közös célokért való közös áldozatvállalás),
– a közösen megélt jelen (azonos alattvalói vagy állampolgári tudat, az állam iránti elkötelezettség, a haza iránti hűség/a hazaszeretet, a közösen átélt sikerek és a közösen átélt szenvedések),
– az együtt tervezhető jövő – a nemzet közös jövője,
– a közösnek érzett és a valóságban is közös, egy tőről fakadó szellemi értékek,
– etnikai vonatkozásban: a közös nyelv és műveltség,
– a nemzethez tartoznak mindazok, akik azonosulnak a nemzetet alkotók közösségével (a „majdnem” magyarok).
2/ A nép sokértelmű fogalom és mértékegység nélküli társadalmi alakulat. A „nép” fogalmi parttalanságát vagy sokértelműségét tanúsítják szavaink: köznép, pórnép, népség-katonaság, népi, néptelen, népzene, nép-nemzeti stb. Nem véletlen, hogy a kommunisták is ezt a megfoghatatlan, parttalan fogalmat használva, a népet részesítették előnyben a nemzettel szemben és a liberálisok is a népre hivatkoztak, mint jogforrásra. Szociológiailag sem tisztázott a nép jelentése. Ezért inkább költői, publicisztikai kifejezésként mintsem jogi szakszóként vagy igényes fogalmazás esetén ajánlott használni. Ha a nemzetet a nagycsaládból és a nemzetségből vezetjük le (László Gyula szerint), akkor a XVIII. században elkezdődött „modern nemzetté” válás folyamata a nemzetből a néppé való átalakulást jelentette – a feszes szerkezetből a laza szerkezet felé való társadalomszervezési átalakulást. A rendiség megszűnése felgyorsította ezt a folyamatot. Mások szerint – ezek vannak többen – ugyanebben a folyamatban az arctalan alattvalóból kelt fel a nemzet. Ez utóbbi felfogás szerint nevezik előszeretettel a mai európai államokat nemzetállamoknak, az állam jogosultságait és illetőségeit nemzetinek. Nyilvánvaló, hogy kezdetektől eltérő a magyar és a nem magyar társadalmi fejlődés és a nemzet fejlődése, de mivel magyarok vagyunk, nem árt, ha tartjuk magunkat saját fejlődési rendszerünkhöz. Ezért, ha a nemzetet ma az egy tőről fakadás emlékével a történelmi kötődések mellett leginkább az azonos kulturális örökséget valló és egy nyelvet beszélő személyek közösségének tartjuk, hiszen a magyar nemzet rendszerbe szedhető politikai közösségként felbomlott, akkor a nép helyett használjuk az állampolgár-t, ami közjogilag egyértelmű fogalom. Az állampolgár külön csoportja a választópolgár.
3/ Az állampolgár a magyar közjogban 1879, az első állampolgársági törvény elfogadása óta elég pontosan meghatározott fogalom. Ugyanakkor ez a törvény érzékletessé tette, hogy az állampolgárok közössége és a nemzet nem ugyanazt jelenti. Már az első állampolgársági törvény szerint egyértelművé vált, hogy az állampolgárok közösségéhez tartozik a főrendi ház tagja és a kubikus is, a magyar, a román meg a szlovák ember is, ha a Szent Korona alattvalója, azaz a Magyar Királyságban él. De nem magyar állampolgár, ha az etnikailag magyar ember tíz éve a Magyar Királyságon kívül élt. Ez nem II. Rákóczi Ferenc emigrációjához mérhető kérdés, akinek a hamvait 1908-ban is csak törvénymódosítással lehetett hazahozni – ez a dinasztikus politika leképzése volt egy sajátos helyzetre vonatkoztatva. Az első állampolgársági törvénynek ez a kikötése azt jelentette, vagy legalábbis sugallta: aki állampolgár, a „politikai nemzet” tagja, aki nem állampolgár, az nem tagja a „politikai nemzetnek”. Ami azt is jelentheti: politikailag hontalan. Noha a nemzet, az állampolgár és a hon (haza) nem egymásból eredő fogalmak.
4/ A politikai nemzet színre léptetése volt az alattvalók tömegeit átminősítő, eszmeileg és fogalmilag az állam és a nemzet közötti azonosság megteremtésére irányuló legnagyobb kísérlet. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy az állam a politikai és jogi szerveződések intézményes szövevénye. A történelmi Magyarországon kívüli európai területeken, országokban a társadalmi szerkezet függőleges felépítésében megjelenő elemeknek a tartalma más volt, mint Magyarországon – ott nem létezett az egy tőről származás hagyománya. Romulus és Rémus legendája az olasz irredentizmus idején a magyar származási tudathoz képest csak fölmelegített káposztafőzelék volt. Ezért Magyarországon a modern abszolutizmusból a liberális jogállamba átvezető úton az alattvalók jelentős részét könnyen lehetett állampolgárrá átminősíteni úgy, hogy a korábbi alattvalók tömege jelentse a politikai nemzetet. A kiegyezés-kori Magyarországon azonban a politikai nemzet – minden erőlködés ellenére – mégsem lehetett azonos az állampolgárok közösségével, mert a nem magyar ajkú „alattvalók”, azaz állampolgárok egy része politikai vonzalmai szerint már más közösséghez tartozott. Ezért az állampolgárok jogi közösségét politikai nemzetként értelmezni óriási tévedés. Maradjunk annyiban, hogy az állampolgárok közössége egy olyan jogi kötelék, amiben a jogok és kötelességek kapcsolati rendszere működik. A politikai nemzet pedig olyan történelmi közösség, amiben a nemzetnek a nyelvi és ehhez kötődő szellemi értékazonosságától eltekintve, minden közös jellemzője megtalálható.
Magyar vonatkozásban a politikai nemzet fogalma 1920-szal elvesztette még a korábban erőszakolt értelmét is, mert a nemzetet etnikai és politikai értelemben szétdarabolták. A szétszakított részek között ugyan megmaradt a politikai összetartozás tudata, a közös cselekvésre való készség vágya, ami azonban csak érzelmi síkon működhetett és működik a mai napig. A politikai nemzet fogalmát ma visszavinni a magyar nemzetalkotásba vagy államjogba és vonatkoztatni az állampolgárokra, vagy a választópolgárokra, netán a népre, nemzetpolitikai baklövést jelentene. Mert ha az állampolgárt értelemszerűen a politikai nemzet tagjának tekintjük, akkor az elszakított magyarok, akik az új államok állampolgárává váltak, egyszerre egy más, a magyarral ellenérdekelt politikai nemzeti kötelékbe kerültek. Az elszakított magyarok nagy része azonban sem akkor és még most – kilencven év múltán – sem érzi magát más politikai közösség tagjának, mint a magyarnak. És ha ezek a magyarok nem válnak magyar állampolgárrá, akkor politikailag hontalanok lesznek.
5/ A nemzetiség, a kisebbség, a nemzetiségi kisebbség újkori fogalmak, szinte nyelvújításszerűek, a „többség” által kitalált megkülönböztető nyelvi izzadmányok.
A magyar (de a térségben élő más nemzetek nyelvén is) a nemzetiség eredetet jelent. Az angol nyelvben a nemzetiségen állampolgárságot értenek. Magyarul azonban a nemzetiség a nemzethez tartozást jelenti. Ha én magyar nemzetiségű vagyok, része vagyok a magyar nemzetnek. A jogi nyelvben azonban még a XIX. században fejére állították a nyelvi logikát és abból a doktrínából indultak ki, hogy aki a Magyar Királyságban él, az magyar. A magyar nemzet nem magyarul beszélő tagjai pedig nemzetiségiek. A nemzetiségnek ezt az értelmezését azonban illő lenne szemétkosárba dobni. Ha mégsem ezt tesszük, ne csodálkozzunk azon, hogy a szlovákok ma is a felvidéki magyarokat szlovák magyarnak nevezik, vagy korábban a szocialista csehszlovák nemzet magyarul beszélő tagjaiként tartották számon őket.
A kisebbség kifejezés az etnikailag viszonylagosan kisebb létszámú közösségek jelölésére nem az aritmetikából, hanem a politikai szóhasználatból származik. A politikai szakszótárban a kisebbség egyértelműen a többség ellentétpárja. A kifejezés tartalmilag egyértelműen arra utal, hogy aki kisebbség, az kiszorul a döntéshozatalból, a hatalomból. A döntéseket rá vonatkozóan is a véleményének a mellőzésével hozzák vagy hozhatják meg – tehát másodrendű szereplő.
A nemzetiségi kisebbség pedig két torzszüleményként keletkezett kifejezésnek a fokozottan torz házasítása.
III.
A fogalmak tisztázása és időszerűvé tétele után szabad csak nekivágni egy alaptörvény megalkotásának. Ez azért is nagy feladat, mert Trianon óta először teszünk kísérletet arra, hogy a szétszakított nemzetet és a maradék magyar államot olyan egységbe foglaljuk, ami egyrészt megteremti a nemzet egységét, másrészt nem kerül ellentétbe a nemzetközi joggal és az európai politikával. Ezért az alaptörvénynek külön kell foglalkoznia a nemzettel és külön az állammal. Vannak olyan kérdéskörök, amelyek az állam vonatkozásában is csak a nemzetből vezethetők le, illetve a történelmi múltból. Ezért nyilvánvaló, hogy az alaptörvényben a ranglétra csúcsán a Szent Koronának kell állnia, ezt követően azon alaptörvények sorának, amelyek történeti alkotmányunk gerincét alkotják, és ki kell mondani, mi az értékrendünk eszmei és műveltségi alapja. A nemzet vonatkozásában nem kerülhető meg a szétszakítottság és a szétszóratás ténye, valamint azoknak a kötelékeknek a számbavétele, amelyek egyben tartják a nemzetet. Le kell szögezni, hogy az alaptörvény és az ezen alapuló sarkalatos törvények vonatkozásában milyen jog illeti meg a nemzetet, és mi a mindenkori magyar állam kötelessége a nemzet iránt. Ezt követően kell elvszerűen foglalkozni a magyar állam keretei között élő nem magyar ajkú, illetve a magyartól eltérő identitású közösségekkel és az ezeket alkotó személyekkel – feledve a kettős identitás fogalmát, helyettesítve ezt a párhuzamos identitással. Majd meg kell fogalmazni a magyaroknak a szomszéd nemzetek (nem az államok) iránti viszonyát. Először kell a történelmünk során meghatározni a magyar állam és a magyar nemzet viszonyát az európai államok közössége – az Európai Unió – iránt. Csak ezután lehet foglalkozni az alapjogokkal, az állampolgárokkal, az állammal, az intézményrendszerekkel.
Duray Miklós, Felvidék Ma
