Sokkal több a párhuzam és a hasonlóság a Visegrádi Négyek országainak nemzeti jelképeiben, mintsem az egyediségre, kivételességre áhítozó nemzetek hinnék, egyezett meg a Visegrádi Szalon négy előadója az érdekes eszmecserén a pozsonyi magyar kulturális intézetben.
Kiss Gy. Csaba irodalomtörténész, egyetemi docens (ELTE Művelődéstörténeti Tanszék, Magyarország), Peter Zajac irodalomtörténész, parlamenti képviselő (Szlovákia), a Szlovák Tudományos Akadémia Irodalmi Intézetének tudományos munkatársa, Martin Wihoda történész, egyetemi professzor (Masaryk Egyetem, Brünn, Csehország) és Łukasz Kamiński történész (Wroclaw-i Egyetem, Nemzet Emlékezete Intézet, Lengyelország) szót értett egymással, ahogy Wihoda mondta a kerekasztal-beszélgetés vége felé: a megismerés megértővé és befogadóvá tesz.
A beszélgetést Andrej Findor politológus (Comenius Egyetem, Szlovákia) vezette, aki először arra volt kíváncsi, a meghívott vendégek közül ki hogyan látja a közép-európai nemzeti szimbólumrendszereket. Kiss Gy. Csaba mondta ki először, hogy a térség himnuszainak összehasonlító kutatása közben jött rá, mennyi hasonlóság van a lengyel, a cseh, a szlovák és magyar nemzet szimbolikus dala között, s arra is, hogy ezek kölcsönösen hatottak egymásra. Hanganyagban is bemutatta az általa „himnuszok párbeszédének” nevezett jelenséget, a V4-ek legrégebbi, a lengyelek himnusza tükrében a szlovákok „Hej, Slováci…” kezdetű énekét, melyet hosszú ideig párhuzamosan használtak nemzeti jelképként a „Nad Tatrou” (a jelenlegi himnusz) és a „Kto za pravdu horí” kezdetűvel együtt. A mostani szlovák himnusz dallamának népzenei szlovák és magyar változatáról is beszélt. Peter Zajac viszont a nemzeti jelképrendszerekben megmutatkozó párhuzamokról beszélt. Miközben egyedinek és kizárólagosnak tartják magukat, jelképeik, mítoszaik ugyanolyan elemekre épülnek, mondta: győztes vagy vesztes nagy csatákról szólnak, a himnuszok pedig vagy egy nem létező országról, vagy a gyönyörű múltról, a sivár jelenről és szép jövőről, vagy egy távoli, áhított országról.
Martin Wihoda erre rímelve kezdte, a cseh himnusz szövegét egyenesen egy távolból hazavágyó ember romantikus érzésvilága leképeződésének nevezte. Fontos cseh szimbólum szerinte a Hradzsin, mely úgymond „a cseh államiság esszenciája”, s némi szarkazmussal hozzátette: előbb-utóbb minden hatalmasság birtokába is veszi. Wihoda beszélt a nemzeti szentekről mint fontos szimbólumokról, amelyek máig szerepet játszanak a sorsfordulókban. Régen Ján Hus szobránál gyülekeztek az emberek (protektorátus), aztán Szent Vencel szobránál. Az igazi cseh szentek még Szt. Vitus, Szt. Ludmila, Adalbert – akit úgymond a lengyelektől kaptak -, s művileg a XIX. Században hozzájuk társult Szt. Cirill és Metód, valamint Nepomuki Szent János. Szent Vencel koponyaereklyéje jeles ünnepeken körbejár az országban, mint Szt. Istváné, legendák fűződnek hozzá, s IV. Károly megajándékozta Csehországot a Szt. Vencel-i koronával, ami a magyar Árpád-házi királyok Szent Koronájával vethető össze. Beszélt Wihoda a cseh címer keletkezéséről, amit szintén úgy alakítottak ki, hogy az ősiséget is jelképezze (a Přemysl-hercegek sasmadara).
Łukasz Kamiński a XIII. századi fehér sast említette első jelképként, majd a XIX. századi piros-fehér zászlót és kokárdát, s a három korábbi általánosan használt nemzeti énekből végül azért lett nemzeti himnusz a Mazurek-féléből, mert az volt a legáltalánosabb, mondta, s ehhez nem kötődött konkrét esemény. Kamiński lengyel politikai jelképeket is felsorolt, a grünwaldi csatát, vagy a legújabbak közül Katynt. Beszélt a fekete ékszerek viselésének szokásáról, mellyel a nők gyászoltak, amikor nem volt szabad a nemzet vagy veszteség érte. S mint mondta, az 1981-es rendkívüli állapot bevezetésekor is sokan viseltek fekete ékszert, fehér sassal. Szimbólumok ma is keletkeznek. Lengyelországban az egy éve lezuhant elnöki repülőgép egy épen maradt, címeres darabja kezd ilyenné válni, mert a televízióban sokszor bemutatták, s interneten is sokan felhasználják.
A hagyományok keletkezése, a szimbólumok tisztelete nem becsülhető le, bár eltúlozni irántuk a viszonyt sem szabad, erre már Peter Zajac mutatott rá, aki szerint a nemzet kulturális önazonosságának fontos részeiről van szó. Baj akkor van, ha a jelkép- és hagyományrendszer mítoszokba csap át, s példaként a pozsonyi várudvaron álló Svätopluk-szobrot említette, mely nem felel meg a történelmi valóságnak. „Sajnos, ott áll most is – mondta -, 50 év múlva akár már részévé is válhat a nemzeti jelképrendszernek.” Wihoda szerint minden mítosznak hatalom-legitimizáló szerepe volt; a szimbólumok tartalma és jelentősége az idők során változott (pl. Szt. Vencel is a részegek védelmezője volt először), a lovasszobor pedig mindig a hódítást, a bevételt jelképezte – mondta, s ezzel vissza is lehet élni.
Kiss Gy. Csaba azt fejtegette: egyensúlyt kell teremteni a hagyományokban, a jelképekben és a mítoszokban, mert csak így számolhatók fel a tévhitek. Eljátszott a gondolattal, milyen érdekes lenne egy olyan szoborpark, ahol Jellasics, Štúr és Kossuth áll egymás mellett. Kamiński hozzátette: a mítoszok elől elfutni nem lehet, igyekezni kell tényszerűsíteni őket, mert a hamis jelképek a fejletlen nemzeti öntudat jelei.
Andrej Findor azt is firtatta: van-e etikája a jelképeknek? Vannak-e általánosan elfogadott jelképek, s mekkora veszély, hogy minden kor maga tölti meg őket tartalommal? Wihoda szerint a szimbólumokkal való visszaélés legjobb ellenszere az egészséges szkepszis, ami a sok visszaélés után a cseh nemzetben elég erős (bár vannak kivételek, egyes csoportok, meg az államfőt fricskázta e szempontból sorozatosan). Számára fontos például, hogy sok cseh település önszántából, saját költségeire elkezdte feltérképeztetni a németek kiüldözésének történetét a második világháborút követő évekből, s vannak nagy-morva múltkeresők is, tette hozzá, akik még a címerállatukat, a morva sast is tagadják… Wihoda szerint olyan általánosan elfogadott jelképek, amelyeket alkotmányba lehetne foglalni, nincsenek, mert folyamatosan változnak ma is.
Kiss Gy. Csaba is egyetértett ezzel, hozzátéve: fokozatosan eldől, mit fog jelenteni a nemzeti identitás a globalizáció világában, de megelőlegezte, hogy a nemzeti csoportok mindenképpen fennmaradnak. Peter Zajac a jelképek etikájának kérdésére válaszul Jánošíkot hozta fel, aki egyesek számára hős betyár, mások meg gyilkos útonállónak tartják. Még az is válaszra vár, hogy ki a hős napjainkban, mondta, s kifejtette: e kettősségben élünk és mozgunk, folytonos változásban. Kérdés, veszélyeztetünk-e vele másokat vagy önmagunkat.
Gyurkovits Róza
{iarelatednews articleid=”28070″}
