Szaszák György publicista egy estet szervezett a neves kassai szobrász egykori Szent László utcai otthonában, a mai Kmeť utca 34 szám alatti házban. Az esten közreműködött Márkus Judit színművésznő, aki idézeteket adott elő, Süli János, Kassa Óvárosának rendszerváltás utáni polgármestere, Gazdag József, a Löffler Múzeum jelenlegi igazgatója, Szabó Ottó képzőművész, a Rovás csoport elnöke.
A hangulatos zenei aláfestést Gablyasz Péter (billentyűsök) és Sirilo Gyula (gitár) szolgáltatta.
A rendezvény célja azt volt, hogy egyrészt felidézze Löffler mester és felesége Schönherz Klára emberi alakját, másrészt számot adjon a közönségnek a Löffler Múzeum születéséről, a családi ház jelenlegi helyzetéről és a távlatokról. A másfél óra úgy elröpült, hogy szinte észre sem vettük. Hangulata volt.
Szaszák György bevezetőjében elmondta, harmincöt éve készítette élete első interjúját Löffler Bélával. Ő hetven, a riporter 22 éves volt. Majd felelevenítette a korszakot, melyben kénytelen volt dolgozni. Osztályfőnökük 1968-ban kint maradt Olaszországban, ők mint diákok szovjet katonáknak adtak kultúrműsort. Majd miután újságíró lett, második napon beállított hozzá egy férfi szájában az elmaradhatatlan cigarettával: Bábi vagyok, te meg kicsoda? És rögtön Medéről, Béresről és Gyüréékről kezdte faggatni. Az 1968-ban megfogalmazott Őszinte Szó miatt. A pozsonyi szerkesztőségben közölték vele – nemes egyszerűséggel – te kassai vagy, jó ha elfelejted Rákóczit!
A kassai Európa Szállóban egy egész éjjelt átbeszélgetett a Thália színészeivel és Beke Sándorral. Majd nemsokára megtudta, nem kívánatos emberekkel találkozott. Sőt ilyen emberekről máskor is esett szó.
A magyar képzőművészekről valahogy mindenki megfeledkezett és ekkor kezdett velük foglalkozni.
Löffler pályakezdése nehéz volt. Apja őrmester volt, aki a császári és király 18. lövészezrednél szolgált, anyja zempléni nemes, aki Héthárson született. Béla két évet töltött Erdélyben, a kadetiskolában. Jött Trianon és ő megszökött. Visszajött a városba, ahol láthatta a Mihály-kápolnánál a talapzatáról lerántott Honvéd-szobrot és azt is, amikor március 15-én a cseh legionáriusok a tüntetőkbe lövettek. A Kazinczy Társaság működése elé akadályokat gördítettek, a magyar szellemi élet kisiklott. A színház és múzeum épülete maradt, de mások használták azokat.
A városnak viszont szerencséje volt, hogy a múzeum élére egy Prágából jött cseh zsidó került Josef Polák személyében, aki hozzáértéssel kezelte Kassa művészeti életét. Megindította a művész-képzést Krón Jenő vezetésével. Nála tanult Jakoby Gyula, Szokol Kálmán, Löffler Béla és sokan mások. Béla bácsi jól rajzolt, ami köztudott volt róla. Egyik osztálytársa megkérdezte, ezt agyagban is meg tudnád tenni? – Hozzál! – és sikerült. Így kezdődött.
Löffler a fogtechnikusi szakmát sajátította el, közben Magyarországon tanult Medgyessynél, majd 1936-ban Prágába ment. Letette fogtechnikusi vizsgáit és három hónapot töltött Londonban, Franciaországban. A második világháború után ismét bejárta Európát. Tapasztalatait hazahozta mint egykor a kassai polgárok. „Én a magam útján mentem” – vallotta. A meghatározó élmény Athén volt.
Majd egyik szobrával kapcsolatosan szólt élettársáról, későbbi második feleségéről Schönherz Klárikáról. Családjából egyedül ő tért vissza a lágerből. Gyógytornászként ismerték. Egyik spontánul készült interjúból is hallhattunk egy hosszabb részt, amelyben vallott életéről. Egyik fiatalkori élményét is felelevenítette. Brüsszelből Párizsba utazva a vonaton egy tanár kiromantiával foglalkozott. Két poprádi is volt a vonaton, s a tanár bizalmasan elmondta neki, borzasztó dolgot látott a tenyerükön. Kiderült, amikor deportálták őket, a vonaton verték őket agyon. Klárika 20 éves volt akkor, mit tudhatott a lágerekről? Auschwitzról nem kívánt beszélni, mert az csak egy epizód volt az életében. Egy hetet töltött ott. Más lágerben dolgoztatták. „Nem féltünk a haláltól. Megszoktuk a kilátástalanságot, a veszélyt. Én sétálni mentem a városba bombatámadáskor.” Félelmet csak a felszabaduláskor érzett, május 7-én. Lövöldöztek s így a helyi templomba mentek be imádkozni – és a veszély elhárult, a halálfejesek eltűntek. Ezután a kassai Dómba is be-bejárt imádkozni, amikor az üres volt. Arról, hogy miképpen jött össze Bélával, nem kívánt beszélni, mert ez számára erkölcsi kérdés. Hiszen Béla feleségének volt gyógytornásza.
Béla halálával kapcsolatosan elmondta, emiatt nem szabad zúgolódni. Annyi családi tragédia és boldogtalanság van a világban. „Én vagyok a legboldogabb asszony a világon.” Majd Zoltán bátyjáról beszélt. Ő hat pontban foglalta össze jövőre vonatkozó elképzeléseit a halál árnyékában. Eljön az idő – vélte -, amikor mindenkinek szép élete lesz. Mindenkinek lesz lakása, ruhája, mindenki hallgathat zenét, foglalkozhat irodalommal és az emberek szeretni fogják egymást.
Klárika negyven évig várta a hat pont teljesülését. Elmondta, amit más alkalommal is hallhattunk tőle, örülnünk kell, hogy 1942-ben végezték ki, mert azóta legalább három-négy alkalommal, legutóbb 1968-ban megölték volna.
Az apa és Klárika sem nézte jó szemmel, hogy Zoltán kommunista lett. Húga is kérte, hagyja abba. Abbahagyom – mondta Zoltán -, ha válaszolsz arra kérdésre, hogy miért vannak dúsgazdag iparosok, miközben Kárpátalján a koplalástól felpüffedt hasú gyerekek láthatsz. Erre Klári néni nem tudott mit mondani.
Löffler Béla a háború alatt hadnagy volt. Egy ízben elmondta: mi mindent tudtunk a kommunistákról, ha ki akartuk volna, kisöpörtük volna őket!
1981-ben a Thália mutatta be Bólyai monodrámáját, melyet Gágyor Péter rendezett. A dramaturg Szigeti László volt, aki jelenleg a Kalligram kiadó igazgatója. Csendes László alakította a nagy matematikust. Az előadás Béla bácsira olyan hatással volt, hogy megmintázta Bolyai-Csendest. Szigeti szerint, a szobor a művészt önvizsgálatra késztette.
Süli János arról vallott, miképpen ismerkedett meg Klárikával a 90-es évek elején. Akkor mindenki privatizált, vagyis egyfajta rablógazdálkodás folyt, amikor Klárika felajánlotta a hagyatékot a városnak, melynek értékét akkor 150 millió csehszlovák koronára becsülték. Ma a tízszeresét éri. Kopnický volt a főpolgármester. Nem fogadta el, így fordultak az Óvároshoz. Ennek szemtanúja volt Gašparovič is, a jelenlegi szlovák államfő. „Merészek voltunk, illúzióink voltak.” – vallotta Süli. A múzeum élére egy remek embert sikerült szerezni Mikuláš Kekeňák személyében. Kladek Gábor szakszerű fotókat készített a teljes anyagról, így pontos leltár készült. Az Erzsébet utcai házat átalakították, zongorát vásároltak. Fenntartása az Óváros költségvetésének 1,5%-át igényli. Ma ez 2%-ot jelent.
A házaspár az Erzsébet utcára költözött, a régi házat tíz évre az iparművészeti iskola vette bérbe. Közben meg keselyűk vártak arra, hogy Klárika is meghaljon. Számos művész élt Kassán, de miután elhunytak, műveik eltűntek. Mintha soha nem is lettek volna. Támadásba is lendültek egyesek. Az egyik művész kifakadt: miért kell ennek a fogtechnikusnak a műveire pazarolni a költségvetésből? A válasz csak egy lehetett: Maestro, ön mit adott a városnak!?
Lehet sok mindent építeni, de azt tartalommal is meg kell tölteni. Ne feledjük – fejezte be Süli mondandóját, a falu és a város régebbi intézmény mint az állam! A polgár a fontos.
Ezután Szaszák Gazdag Józsefet fogta vallatóra. Szerinte, ha Löfflerék fentről lenéznek ránk, inkább elégedettek a helyzettel, de néha csóválják a fejüket. Egykor Szaszákkal együtt ő is az Új Szó szerkesztőségében ült, ahová Klárika gyyakorta ellátogatott és ekkor írás helyett vele beszélgettek. Ő vezeti most a múzeumot és vállalják a közép-európaiságot. Együttműködnek Miskolccal és Nagyváraddal, de Lengyelországgal és Csehországgal. Idén lesz nagyváradi kiállítás és egy katowicei művésszel is megismerkedhetik a kassai közönség.
Jelenleg a múzeum fenntartásához 85.000 euróra van szükség. Ha legalább megkapnák a 75-öt, akkor biztosítani tudják, hogy ne csökkenjen a színvonal. Április 16-án lesz Löffler Béla születésnapja, ekkor majd megkoszorúzzák sírját és virág kerül a szülőházon elhelyezett négynyelvű emléktáblára is.
Ezt követően Szabó Ottó festőművész, a Rovás elnöke arról beszélt, hogy ezt az épületet a Gondviselésnek köszönhetően sikerült megszerezniük. Mint az iparművészeti középiskola tanára szerzett tudomást róla, hogy pályázatot írtak ki az épületre. Megpályázták – s sikerült. Bizonyára föntről Béla bácsi így irányította a dolgokat! „Álmodni mi is tudunk nagyokat.” – ezzel a mondattal kezdett hozzá terveik ecseteléséhez. Egy oktatóközpontot kívánnak kialakítani, mely a nagyközönséget is szolgálja majd. Teret kap a számítástechnika és kurzusokat indítanak. Kialakítanak egy kiállítótermet a pincében. Szeretnék újra indítani a klasszikus festészet, szobrászat és grafika oktatását középiskolai szinten, mert a végnapjait járja és így mindenki elfelejti.
A tetőtérben néhány szobát kell kialakítani, hogy nemzetközileg elismert művészeket tudjanak fogadni, akik itt dolgoznak majd és lehet velük beszélgetni. Három-öt művész vezetésével felnőttoktatást vállalnak. De nem csupán a képzőművészetnek adnak csak teret. Irodalmi és zenei esteket szerveznek, lesznek filmvetítések. A Macintosh akkreditálta képzést is indítanak és helyre kívánják állítani Béla bácsi egykori műtermét. Csupán az korlátozza őket, hogy a város megteheti, három hónapos felmondással álmaiknak véget vethet.
Végül Szaszák elmondta, a következő alkalommal Fábry Zoltánnal kívánnak majd foglalkozni.
Várjuk a folytatást!
Balassa Zoltán
