Csodálatos volna végre egy olyan írást tennem az olvasó elé, amelyben leírhatnám: Mégha nem is minden fenékig tejföl ebben az országban, de jó itt élni, Szlovákiában. Az ország gazdasági mutatói szerint Európa kis tigrise, így nekünk nincsenek megélhetési gondjaink, sőt emberségből és az emberi jogok érvényesítése terén is magasan kiemelkedik az európai államok közül.
Itt minden ember valóban egyforma színre, fajra, nyelvhasználatra való tekintet nélkül, és vallási hovatartozásától függetlenül, mert visszaállították az egész országban azt a régi gyakorlatot, amely Pozsonyt, a mai Bratislavát évszázadokon át jellemezte, a többnyelvűséget. Itt nemcsak megbecsülnek minket, magyarokat, hanem még pozitívan diszkriminálnak is, és a politikai garnitúra szinte lesi vágyainkat, hogy miben is lehetnének még segítségünkre. Úgy, hogy a létező európai autonómiák vezetői, de az olyan nagyhatalmak képviselői is, mint Franciaországé, Spanyolországé és Angliáé hozzánk járnak emberséget tanulni. Persze nem volt ez mindig így nálunk sem. De mivel a politikusok is emberek, gondoltak egy nagyot, és ezelőtt húsz évvel, egy tollvonással teljesen lezárták a múltat. Mert felfogták végre, hogy az addigi rossz politika nem vezet sehová, ezért azonnali hatállyal eltörölték a megalázó beneši dekrétumokat, és bocsánatot kértek nemcsak a kitelepített németektől, hanem tőlünk, felvidéki magyaroktól is. Szemetes kosárba dobták a nyelvtörvényt. Megerősítették a jogállamiságot, felelősségre vonták és megbüntették azokat a nacionalistákat és szélsőségeseket kijelentéseikért, akik több évtizeden át gyalázták az itt élő embereket és más országok népét. Majd szabad emberként olyan állampolgárságot vehettünk fel a szlovák mellett, amilyent csak akartunk. És láss csodát, Szlovákia és Magyarország versenyezni kezdett egymással, hogy ki tesz a másiknak nagyobb gesztusokat a két nép megbecsülése és az emberi jogok terén, így gyógyítva be régi, már üszkösödő sebeinket. Végül a nagy igyekezet eredményeként két nap alatt tető alá hozták a szlovák-magyar megbékélést is.
Sajnos miközben bütykölöm e mondatokat, rá kell döbbennem, hogy igencsak elengedtem a fantáziámat, és jó lesz ismét visszatérni a földre. Mert még ha hasonló módon rendeződhetnek is a megoldatlanak látszó problémák egy demokratikus országban, az biztos, hogy nem Szlovákiában lesz. Hiszen ismét rossz volt nézni azt a kínlódást, csűrést-csavarást, és szenvedést, ahogy a szlovák politikusok védelmezik velünk, magyarokkal szemben Szlovákia érdekeit. Őket nem érdekli az sem, mint mond Magyarország külügyminisztere, Martonyi, vagy mit szeretnénk mi, az elcsatolt nemzetrész tagjai, mert itt csak az számít, mit akarnak a szlovák politikusok és a nemzeti vonal. De vegyük csak sorjában a legújabb fejleményeket:
1. A magyar állampolgárság felvételének törvény általi megakadályozását. A témát szlovák részről hisztérikusan túllihegik, és csaknem egy éve már feleslegesen büntetik meg azokat a szlovák állampolgárokat, akik európai módon szeretnének élni és gondolkodni ebben az ún. demokratikus országban. A szlovák politikusokat azonban mindez nem érdekli, sőt az sem, hogy a környező országok európai módon reagáltak Magyarországnak erre a gesztusára velünk szemben. Hiszen szomszédaink javarésze a kettős állampolgárság felvételét már régen megengedte polgárainak, köztük Szlovákia. Az, hogy ennek ellenére a kákán is csomót keresnek, ha rólunk, a magyar kisebbségről van szó, már nem újdonság, mert Szlovákia legújabban úgy gondolja, mivel területén nagyszámú magyar él, hát övék a jog, a hatalom, és őket illeti meg a rendezés is a minket érintő kérdésekben. Szerintem így lenne helyénvaló, ha nem lenne cselekedetükben sok „ha”. Sajnos van, ha jogállásunkról van szó, akkor annak rendezése késhet, elhúzódhat, illetve az is előfordulhat, hogy sohasem valósul meg. Itt hívnám fel a figyelmet Lipšič úr legutóbbi kijelentésére: „Kollektív jogokat a magyarok Szlovákiában soha se kapnak!” Ez olyan mondat, amelyet egy valamirevaló politikus soha sem ejthet ki a száján. Elég, ha körültekintünk a világban, hogy rájöjjünk sok nép keresi így önazonossága jobb megélésének módját, még határainktól nem messze is. Elég ránézni a térképre, hogy rájöjjünk új és újabb államokkal kell megismerkednünk még Európán belül is. Mert elégedetlenek sorsukkal az írek, a skótok, a baszkok, a székelyek, a katalánok és a vallonok is… Szlovákia meg egy nagyhatalomnak képzeli magát, amelynek vazallusa Magyarország és hűbéresei az itt élő magyarok. Volt idő, amikor Magyarország nem volt független állam, akkor Moszkvából jött az utasítás, hogy mit s hogyan kell tenni. De ez az idő már a múlté. Magyarország az EU tagja és partnere Szlovákiának, és ennek megfelelően kellene már végre nálunk is gondolkodni és cselekedni!
2. Az oktatási és nevelési támogatások problémája. Mint tudják: támogatások Magyarország részéről eddig is voltak, és ezután is lesznek. Bár én személy szerint nem tartom, és tartottam helyesnek azelőtt sem, mert a magyar gyerek ne pénzért menjen magyar iskolába, hanem mert oda való. Tehát meggyőződésből. Úgy, mint én, és a magamfajták tettük évtizedeken át. Nem beszélve arról, hogy Szlovákia kötelessége lenne támogatni bennünket, kisebbségeket kultúránk megőrzésében, és a magyar iskolába való beíratás alkalmával is, s ha kell még anyagilag is. Ez volna a jó értelemben vett pozitív diszkrimináció. Tudtommal a törvény azt is megengedi, hogy beíratásnál figyelmeztessük a szülőket arra, hogy magyar gyermeknek magyar iskolát illik látogatnia. De melyik szlovák iskola igazgatója teszi ezt meg, és küldi vissza a gyereket a magyar iskolába imigyen: Kedves szülő, ez a gyerek magyar nemzetiségű, tehát magyar iskolába való. Ott is megkapja gyermeke a szükséges magas szintű képzést, sőt egy nyelvvel, a magyarral többet is bír majd. És ennek a nyelvtudásnak köszönhetően gyermekének az európai munkaerőpiacon majdan nagyobb lehetőségei lesznek a munkavállalás, az érvényesülés szempontjából. Nos, én nem tudok ilyen esetről. Éppen ellenkezőleg, a szlovák iskolaigazgatók annak örülnek, ha a magyar gyerekek náluk növelik az osztálylétszámot, mert így az iskolának nagyobb esélye van a túlélésre. De vissza a bajhoz. A probléma az, hogy a pénzt most a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége juttatná el a felvidéki tanulók szüleinek, nem az eddigi Pázmány Péter Alapítvány. Ha belegondolok, Magyarország adja a pénzt, természetes, hogy ők választja meg, melyik legyen az a szlovákiai szervezetet, melynek segítségével a támogatást eljuttatja az érintettekhez. Szerintem Szlovákiának örülnie kellene az ilyen juttatásoknak, éppen a Magyarországon élő szlovákság érdekében, mert ez a pénz biztosan jó helyre kerül, ahogy a szlovákok támogatása is Magyarországon. És ha erre van egy államközi szerződés, amely előírja a megfellebbezhetetlen lépéseket, akkor sem verném a tamtamot, hanem elintézném forró dróton Martonyi úrral. Nem mérgezném feleslegesen a politikai légkört.
3. A magyar alkotmány d) cikkelyének kifogásolása, melyben Magyarország felelősséget vállal értünk, felvidéki magyarokért is. Ha jól tudom, az alkotmány és az alkotmányozás minden ország belügye. Mikor tiltakozott Magyarország a szlovák alkotmány preambulumában a „my národ slovenský – mi a szlovák nemzet” ellen? Hiszen már az első mondatokból kiderül, hogy mi ennek az országnak csak megtűrt másodrangú polgárai vagyunk, s a futottak még kategóriába soroltak bennünket. S ha tiltakozott volna Magyarország, vajon megváltoztatná ezért Szlovákia az alkotmányát? Ugye nem. Ami pedig Magyarország felelősségvállalását illeti velünk kapcsolatban, csak megköszönni tudom nekik. Hiszen végre van valaki, aki mellettünk is ki mer állni. Mert tudtommal nekünk a szlovák hatalom eddig az ígérgetéseken kívül még nem adott semmit. Ők legalább erkölcsi, és rokoni támogatásban részesítenek bennünket. Szlovákia a belügyeibe való beavatkozásról beszél, és azzal riogat, hogy nemzetközi fórumokon fogja követelni a „standard – átlagos” viszonyokat. Nekem most megint röhögnöm kell, hogy ilyen pitiáner ügyekben élik ki magukat politikusaink. Ha jól megnézzük a szlovák kifogásokat, nem látunk komoly érvet sem, inkább csak nacionalista szólamokra hivatkozást. Fura egy helyzet, mondhatom. A szlovák politika velünk szemben alkalmazott aljas módszereit már szlovák polgártársaink is elfogadták és helyeselik, a másodrendűségünket pedig „nemzetközi standardnak” beállító hatalmi elittel együtt a világ legtermészetesebb dolgának veszik! Hiszen a hivatalos szlovák politika meggyőző magabiztossággal állítja ezt naponta. Így aztán a magyar-szlovák megbékélés soha nem hozható tető alá.
A jelenlegi szlovák-magyar viszony egy gyerekkoromban megtörtént dologhoz hasonlítható. Összevesztünk foci közben azon, hogy lesállásból esett-e a gól, vagy sem. Mivel nem volt bíró, aki eldöntse a vitát, hát jól összeverekedtünk. Persze ezzel nem oldottunk meg semmit, de legalább egy ideig feszítette néhányunk keblét a büszkeség. Mert ha nem vertük meg őket fociban, legalább elégtételt vehettünk érte ököllel. A helyzet azonban nem oldódott meg, bár máskor is játszottunk még egymás ellen, a tüske ott maradt mindnyájunkban. Ez a gyerekes affér nagyon hasonlít a mai szlovák–magyar kapcsolatokra, valamint a kisebbségeket érintő témákra. Itt sem oldanak meg semmit immár évtizedek óta, mert a nemzeti vonal fontosabb náluk mindennél, ezért figyelmen kívül hagyják az emberek ezreinek, tízezreinek érzéseit, vágyait, és mesterségesen fenntartják a feszültséget az állampolgárok között.
Meddig még? Mikor mondja már végre ki egy igazán demokratikus, bátor szlovák miniszterelnök, hogy elég volt az ízléstelen huzavonákból, és tesz róla, hogy jobbak legyünk, mint egykor a gyerekek ott a játszótéren. Hiszen Szlovákia lakosságát nemcsak szlovákok alkotják, élnek itt nemzeti és etnikai kisebbségek is, akiket ugyanolyan jogok illetnek meg, mint a szlovákokat. S ha ez megvalósul, akkor Szlovákiát ők is hazájuk tekintik majd, amely otthonuk lehet nekik és gyermekeiknek is.
Mészáros László
