Engedje meg a kedves olvasó, hogy egy személyes, őszinte vallomással indítsam hosszú, több havi kényszerű kimaradás utáni első jegyzetem (hogy aztán e személyes fonálra fűzzem további mondanivalóm szemeit): amilyen szarul indult ez a nyomorult 2011-es esztendő számomra, olyan jó irányt vettek a dolgok a tavasz legszebb havában, számos tapasztalattal és tanulsággal gazdagodva.
Ami az előbbit illeti, a kényszerű hallgatást – amit nem mellesleg őszintén fájlaltam, hiszen a Kapuban publikálni nem munka, de kiváltság – sajnálatos egészségügyi kihívások okozták, melyeknek sem szerény személyem, sem a szerény egészségügy nem igazán tudott megfelelni. Na de így legalább bőven nyílott alkalmam a szlovák és a magyar egészségügy belső tapasztalatokon nyugvó, szociológiai megközelítésen alapuló komparatív elemzésére is. Cseppet sem megnyugvással vettem tudomásul, hogy ők még nálam is szarabbul állnak. Tehát drága Danikám, te csak ne panaszkodj!
Egy aprócska jajszót mégis hadd engedjek meg: időben majdhogynem ugyanakkor rúgtak ki páros lábbal az egyik fővárosi kórházból, amikor ugyanabból a kórházból szintén páros lábbal rúgták ki azt a velem pontosan egyidős fiatalembert, aki nem sokkal később tragikus körülmények között meghalt. Talán én is csak annak köszönhetem, hogy most a klaviatúrát kalapálhatom, hogy életem párja civilben sem képes megtagadni ügyvédi vénáját, és ha kell, ráborítja az asztalt a diszpécserre (aki egyébiránt a bejelentés alkalmával annyit böfögött ki nagyképűen: „hát, ebből patika lesz”). Nos, ennél valamivel több lett, de ezzel már tényleg nem fárasztom a kedves olvasót. Szóval magyar egészségügy… Az marad életben, aki küzd, vagy akiért küzdenek. Ez lenne hát?
Nem az én tisztem erről cikkezni, most is csupán azért merült fel, mert súlyos kétségbeesésemben e magyar egészségügy karjai közé menekültem, miután a szlovákkal is megszereztem az első keserű tapasztalatokat. És tudják mi a végkövetkeztetésem? Lehet borzasztóan naiv és idealista vagyok, de az orvosokat (és egyáltalán nem másodsorban: az egészségügyi személyzetet) itt, és a határ túloldalán is a legmélyebb tisztelettel illetem. Mert, hogy egyáltalán még létezik olyan, hogy egészségügyi ellátás, az annak a néhány „eszementnek” köszönhető, akik valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva még nem mentek el közmunkában utcát seperni a fővárosban (a bért illetően ez utóbbival tán még jobban is járnának). A hiba valahol a rendszerben van, mindkét országban. Az, hogy a beteg a rendszer számára nem egyéb, mint egy statisztikai tényező, egy szám, amely minél tovább szerepel a rendszerben, annál inkább rontja a statisztikát. És ettől kezdve az ember egészsége, jóléte nem több, mint egy bizonytalan alapjog az alkotmányban, amelyet azonban százszor is felülírnak a gazdasági megfontolások. Amely tárgya, sőt prédája lehet a kormányzati megszorításoknak, „ésszerűsítéseknek”.
Ennyit a morgolódásról, amit kénytelen voltam megengedni magamnak. Ami azonban egy rántással kihúzott a kátyúból (legalábbis lélektani értelemben), az egy olyan élmény volt, amit minél több felvidéki magyar honfitársamnak teljes szívből kívánok: a réges régóta várt honosítás! Nehéz is szavakba önteni azt az érzést, amelyet ott, a főváros X. kerületének polgármesteri hivatalában többedmagammal volt szerencsém átélni. Őszintén szólva nem erre számítottam. Hiszen eddig szlovák állampolgárként is soha egy percig sem volt kétséges számomra, hogy hová tartozom, mely nemzet sikereiben és nehézségeiben, örömében és bánatában osztozom, melynek gyarapodásáért teszem hozzá azt, ami a magam erejéből és tehetségéből telik. Hiába rúgtak belénk magyarságunk miatt a szülőföldünkön, s ugyanakkor hiába csaptak arcul ugyanezért az anyaország részéről is a nemzet testét rágcsáló férgek, a kötődés nem szűnhetett meg egy pillanatra sem. Sem megalkuvásból és érdekből, sem haragból és indulatból. Így neveltek a szüleim…
Az állampolgárság megszerzését tehát – eddig – egy rendkívül fontos, de mégiscsak formális jogi aktusnak tekintettem, melyért ezzel együtt is a legnagyobb hálával gondoltam az ezt számomra lehetővé tévő jogalkotókra. De hogy ennél sokkal többről van szó, azt csak ott, abban a pillanatban értettem meg igazán, amikor a visszahonosításról szóló oklevelet a kezembe vehettem. Akkor vált világossá számomra, hogy Duray Miklós fájdalmasan valóságos és hosszú érvényűnek hitt szavai – „nincs hazám, csak szülőföldem” – véglegesen érvényüket vesztették. Immáron van hazám, melynek javát szolgálni szent eskü kötelez, éljek akár a Duna jobb, akár a bal partján. És ez egy új, eddig soha meg nem tapasztalt eleme az életemnek. Mert eddig valóban csak szülőföldem volt, amihez számtalan élmény kötött és köt mindmáig: a – szüleimnek hála – valóban boldog és gondtalan gyermekkor, a barátok, az első (és még megannyi) szerelem, a táj, melynek minden sóhaja belénk ivódott, hiszen ott éltünk benne, hosszú ideig anélkül, hogy tudatosítottuk volna: rabolt föld ez a táj, ez a város, ez a falu. Hogy minden egyes talpalatnyi földjéhez annyi keserűség, könny és vér is tartozik. Hogy tömegeket üldöztek el róla – az otthonukból – azért, ami TE is vagy: magyar. Így aztán itt, e drága szülőföldön ébredtem rá arra, hogy csak ez az egy van már csak, amit még nem raboltak el tőlünk: a hitünk és magyarságunk, ami egy és ugyanaz. Itt ért az a „megvilágosodás”, hogy az Isten rendelése, miszerint ide kellett születnem, bizonyosan nem véletlen. S ha adott hozzá – bármihez – akármi csekélyke tehetséget vagy erőt is, akkor nekem ezzel kell szolgálnom azt, amire e májusi napon immár felesküdtem. Bármily erős is a kötelék azonban, amely az embert a szülőföldjéhez láncolja, a reá telepedett államalakulatot soha egy pillanatig sem tudtam hazámnak tekinteni. És ezt az érzést a szlovák hatalom képviselői mindig sikerrel tudták melegen tartani. Ahhoz az országhoz soha egy percig nem tudtam lojális lenni és ez ezután sem lesz másképp: a haza csakis Magyarország lehet, semmi más. Ez nyert megerősítést azon a bizonyos májusi napon…
Többen is óva intettek attól, hogy e jó hírt, a magyar állampolgárság megszerzését nagy dobra verjem. Pláne ne egy olyan lapban tegyem közhírré, amely egészen bizonyosan benne van az illetékes hatóságok látókörében. Nem hallgattam, nem hallgathatok e kétségkívül jószándékú tanácsokra. Mert ezzel minden eddig – akár itt, e lap hasábjain is – leírt szavamat hazudtolnám meg, vonnám kétségbe, tenném hiteltelenné. Ráadásul félnünk sincs mitől, a kétségbeesetten módosított szlovák törvényektől pedig a legkevésbé. Aki másokat megfélemlíteni igyekszik, az maga is fél, rettentően fél. S aki fél, az igencsak sebezhető, az mágnesként vonzza a bajt. A szlovák hatalom próbálkozásai tehát (állampolgársági törvény, nyelvhasználat stb) nemhogy nem érik el szándékolt céljukat, de egyenesen visszafelé sül(het)nek el. De ez már megint csak rajtunk, a felvidéki magyarok közösségén múlik. Hogy engedünk-e a kényszernek, hogy hagyjuk-e összeroppanni gerincünket a takonygerincűek „nyomása” alatt. Ez utóbbiak azok, akik magukat magyar érdekképviseletként feltüntetve bohóckodnak a szlovák törvényhozásban és néhány odavetett koncért cserébe szembe köpik saját egykori fajtájukat. Nevesíthetjük is őket. Bugár Béláról nem is kell különösebben szólni, a Kárpát-medence egyik legundorítóbb csúszómászója ő, akinek ámokfutásáért azonban komoly felelősség terheli tán jószándékú, ámde sok szempontból alkalmatlan korábbi MKP-s párttársait, akik hangtalanul eltűrték a szlovák nemzetbiztonsági ügy magyar nyelvű megvalósítójának ténykedését. És itt van újabban – de semmi meglepetésként – például Nagy József, a Bugár-párt színeiben miniszterkedő csúszómászó. Akit a magyar állampolgárság egyáltalán nem izgat, de ha mégis, akkor csak azért, hogy Orbán ellen szavazhasson. Ez alighanem bármelyik angyalföldi „vérkomcsi” becsületére válhatna. Mi azonban csak szégyenkezünk miatta, s bosszankodunk, hogy a föld nem tudja az ilyent szó nélkül elnyelni.
Sajnos azonban az ilyen „bugárfélék” csak a felszín: a felvidéki magyar valóság halálosan beteg testének tünetei. Mert aki őket pajzsra emelte és a szlovák törvényhozás ajtaján belökte, az nem más, mint a felvidéki magyar „nép”, legalábbis annak számos része. Azok, akik az anyaországi magyarokat (a „jaffás, tápos köcsögöket”) talán még saját maguknál is jobban utálják és megvetik. Ez sajnos létező jelenség. Mint ahogy az is – valakinek ezt is ki kell mondania – hogy a felvidéki magyarság az egész Kárpát-medence magyar közösségei közül, önhibájából eredően, a legbetegebb s ebből fakadóan a legveszélyeztetettebb. Pszichológusoknak ez egy aranybánya: a legsúlyosabb komplexusokkal terhelt egyénekre itt lehet rálelni széles e térségben, kiknek beteges frusztráltságát örökké táplálja és fokozza az a két tényező, miszerint a területi állam őket eredendően – minden igyekezetük ellenére – idegennek tekinti, másrészt az őket saját közössége részének tekintő állam és nemzet (anyaország) iránt érzett ellenszenvük. Sosem lesznek ugyanis a szlovák társadalom egyenjogú tagjai, hiába szlovákabbak a szlováknál, járhat gyermekük akármilyen szlovák iskolába és köpködhetnek bármily intenzíven a határ túloldala felé: ők, mint nevükben, múltjukban magyarok sosem tartozhatnak az uralkodó kasztba, sorsuk örökös páriasors. Ugyanakkor minden, az anyaország részéről megnyilvánuló gondoskodás zsigeri elutasítása („nehogy már a jaffások mondják meg Budapesten, hogy mi a jó nekem”) csak egy újabb, nem jelentéktelen lépés az önpusztító kiüresedés felé. Mert végül semmiféle kötődés, érték nem marad, csak a két oldalról érkező természetes megvetés. Az árulókat és a janicsárokat ugyanis még az árulás haszonélvezői sem tartják érdemesebbre a megvető szánalomnál. Bármily kemény szavak is ezek, úgy vélem, a valóságot valamelyest tükrözik. Mert különben hogyan lehet az, hogy a magyar anyaország határaitól oly messze élő székelyek büszkén szerzik vissza régi jussukat, a magyar állampolgárságot (noha – Isten ne adja – kedvezőtlen történelmi fordulat esetén nekik jóval nehezebb lenne a „menekülés” a magyar hazába, ámbár a menekülés épp nem a székelyek sajátja, úgyhogy már a példáért is elnézést kell kérnem), miközben a felvidéki magyarság még annál a bizonyos végterméknél is jobban lapít a gyomban? Magyarázatként sok mindent hallani: az ész érvekkel megindokoltnak vélt egzisztenciaféltéstől kezdődően az olyan sajátosan természetes érveléstechnikáig, hogy: „minek nekem a magyar állampolgárság, ha itt élek?” Mindegyikben azonban ott a közös elem: a gyáva beszariság és megalkuvás, a végtelen egoizmus, az egyéni érdek abszolutizálása és a közösség jövőjének teljes ignorálása. Ez a felvidéki magyarság körében pusztító népbetegség, amely az állampolgárság kérdésében kulminált leginkább. Itt vált el valójában a szar a víztől, minthogy eddig kényelmes volt az anyaországra mutogatni, hogy „bezzeg december ötödike” stb (persze mindezt odatartott marokkal…), mikor azonban az anyaország megrázta magát és észhez tért, gondjaiba vette a nemzet ügyét, akkor végülis hamar kilátszott a lóláb: a problémák odaát, a Duna túloldalán vannak – javarészt.
Bárhogy is fájdalmas számomra minden ostorcsapás, melyet e sorokkal szülőföldemre mérek, mégis valahogy észhez kell térnünk Pozsonytól Kassáig, mert különben fasírtot csinálnak belőlünk. És ami a legszomorúbb: nem, nem és nem látom a kiutat ebből a sötét veremből. Mert ahányan vagyunk – egyre kevesebben – annyifelé tartunk. A szlovák hatalom legnagyobb megelégedésére hatnak a megfélemlítések, nincs ami egységbe kovácsoljon bennünket, nem tiszteljük (a minden hibája ellenére kétségkívül nemzeti!) a magyar kormány segítő szándékát, nincs közös cél és nincsenek egyéniségek, akik kiemelkedve a tömegből, vezetni tudnák azt. Ilyen körülmények között, ha úgy fordulna a történelem kereke, hogy mondjuk visszakerülne Magyarországhoz e régió, azzal az anyaország most csak rosszul járna. Az amúgy is számos baj tetejébe egy sokkal nagyobbat szerezne: egy identitásában, lelkében teljesen kifacsart, a végtelenségig eltorzult tudatú, önsorsrontó emberek sokasága által lakott területet. Amely persze szebb és értékesebb – számomra – mindennél…
Ez, és csakis ez utóbbi miatt érdemes küzdeni, és ostorozni ha kell, akkor is ha nem kérik, akkor is, ha megvetnek érte.
Forrás: Skrivanek Dániel, Kapu 2011 június-július
