31670

 2011. december 22-én Budapesten a Szlovák Köztársaság Nagykövetsége előtt rendezett tüntetésen Gubík László is beszédet mondott, melyet alább közlünk:

„A legyőzöttek csoportjába tartozom újra: magyar vagyok. A legmélyebb megalázottság fokáról, nyelvfosztottan, szóbénítottan kiáltok hozzátok, szabad emberek, írók és írástudók, kiknek némasága már feloldódott. …..egyetlenegy ember, egy gettózott kisebbség, egy elnémított nyelv nevében, minden törvényes vagy különleges megbízatás nélkül, szobám négy falából kiindulva, a magam bőrére és felelősségére, és mégis az összességet képviselően, mert aki itt szót kér: író, szlovenszkói magyar író… egy Istentől, mindenkitől elhagyott kisebbség fásult-dermedten várja a végzetet… ez a kísérteties némaság, ez a gyer­mekszemekben kezdődő hullafoltos mozdulatlanság mozdít meg engem, valakinek szólnia kell! Európa, hazánk, miért nem felelsz? Bűnös vagy, áldozat vagy, fogoly és vádlott, ki szóhoz sem juthat, kit szóhoz nem engednek. Magyar vagy, szlovenszkói ma­gyar: némulj el és bűnhődj!… A kisebbség, a kisebbségi kérdés tükörkép. Csalhatatlan, pontos és nem részrehajló. Aki ezt a tükröt nem tűrheti, kimondta önmaga felett az ítéletet… Perben állunk, embertelen perben, és perünk azon fordul meg: van-e még hitele, létjogosultsága, szava, súlya a humánumnak? Ha nincs, akkor elvesztünk… Süllyedünk, mert ártatlanok vagyunk! Igaz­ságot!”…

….A szlovákiai magyar kisebbség a vox humana jegyében ágyazódott bele a történelembe….

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

E szavak Fábry Zoltán: A Vádlott megszólal…című, a cseh és szlovák értelmiségnek küldött levélesszéjéből származnak. A „stószi remete” a felvidéki – az ő szóhasználatában „szlovenszkói” – magyar lélek tán legteljesebb ismerője és megfogalmazója, a mű pedig a felvidéki magyarok múltjának egyik legdrámaibb dokumentuma, amely a hontalanság éveit mutatja be.

Elgondolkoztató, hogy 65 évvel megszületésük után is mennyire életszerűen hatnak e gondolatok. Elszomorító, hogy Európa történelmének legszégyenteljesebb évtizedét követően egy egész emberöltőnyi idő sem volt elég „az öreg kontinens” egyes népei számára, hogy számot vessenek múltjukkal, hogy definiálják önnön létüket, hogy pozitív értékek alapján határozzák meg saját identitásukat, és hogy ne a közös múlt eltörlésén, hanem a közös jövő építésén fáradozzanak. Ím hát itt tartunk 2011-ben! 21. század ide, Európai Unió oda, egyesek még mindig hitetlenül állnak a békében együtt töltött évszázadok korának ténye előtt, egyesek még mindig nem tudnak mit kezdeni a történelmi sorsközösségre utaltság gondolatával, egyeseknek még mindig fáj a közös Kárpát haza eszméje, egyesek még mindig nem nézik jó szemmel, ha egy település lakói az ősi, eredeti nevén szeretnék használni szülőhelyük nevét, egyesek még mindig inkább gyávamód bélyegekkel látnak el egy szentéletű személyt, mint hogy bátran szembenéznének a tényekkel, és újonnan, egyesek törlik az állampolgárok névjegyzékéből saját állami kitüntetettjüket csak azért, mert vállalta identitását, és azt a közjog pecsétjével megerősítette. Kicsinyes és alattomos politikai magatartás ez egy független államtól, mely újra és újra bizonyítja éretlenségét és alkalmatlanságát egy önnön állami keretein belül élő őshonos közösség megfelelő életfeltételeinek, gazdasági, szociális és kulturális gyarapodásának biztosítására. A gond viszont sajnálatos módon nem az éretlenségben és az alkalmatlanságban leledzik, hanem annál sokkal mélyebben. A probléma gyökere a szándékban rejlik. Az államhatalom ugyanis nem csak, hogy nem szándékozik kezelni a fent említett és a felvidéki magyarság sorsát érintő további kérdéseket, de még csak nem is közömbös irántuk, épp ellenkezőleg, szinte minden egyes lépéséből Dél-Szlovákia régióinak élhetetlenné tétele, a helyi magyar etnikum felhígítása, gazdasági, szociális és jogi helyzetének bizonytalanná tétele olvasható ki.

A szlovák nemzetpolitika számára tehát adva van a kérdés, és saját kezében a döntés, melyik utat választja.

Dönthet a közös történelmi múltból eredő hagyományok, a Szent Korona – eszmén alapuló békés együttélés, vagy divatos, 20-21. századi kifejezésekkel élve, a vox humana, az emberi jogok és az európaiság talaján álló út mellett, és a helyi magyar közösség igényeit figyelembe véve, azoknak közös erőfeszítésekkel és kölcsönös megegyezéssel eleget téve megteremti a felvidéki magyarság saját szülőföldjén való boldogulásának feltételeit. Ez esetben önnön kultúrája ápolása mellett az államot is gyarapító, azt színesebbé tevő, ezért kincsként megbecsülendő értékként tekintene a felvidéki magyarságra, melyet óvni és védeni kell, de legalább biztosítani számára és alkotmányban rögzíteni az őshonosságából eredő, így joggal kijáró egyenjogúságot, a társnemzeti státuszt.

És dönthet egyéb hagyományok követése mellet is, melyek más tőről fakadnak, és melyek megálmodói és végrehajtói olyan, a magyar nemzet számára tragikusan csengő nevű személyek voltak, mint Edvard Beneš. Ez a nemzetpolitikai útvonal a „csehszlovák”, később szlovák nemzetállam megteremtéséhez vezet, mely hol nyíltan, hol csupán burkoltan adja tudtára az itt élő magyar, korábban a „csehszlovák koncepciót” figyelembe véve német közösségnek, hogy nem szívesen látott vendégként tekintenek rá saját szülőföldjén, és ha egyenjogúságban szeretne élni, akkor vagy engedelmeskedjen szépen a többségnek, alkalmazkodjon és olvadjon be, vagy távozzék „anyaországába”.

Az első útvonal követése a nehezebb, ugyanis ahhoz bölcsességre, bátorságra, önmérsékletre és önismeretre van szükség. A másodikhoz elegendő a korlátoltság, a szűk látókör, a történelmi öntudat hiánya, avagy ami ennél is rosszabb, a tudatos álnokság. Őszintén remélem, hogy felnő majd egy olyan szlovák társadalom, és ebből kinövi magát egy olyan szlovák értelmiség és egy olyan szlovák politikai elit, mely nyitott a felvidéki magyarság sorsát érintő kérdéseket illetően, mellyel nyíltan lehet beszélni a múlt és a jövő közös történelmet meghatározó pillanatairól, mely nem kezeli tabuként Trianont, nem kezeli tabuként a Beneš dekrétumok sérthetetlenségét, nem kezeli tabuként Esterházy János rehabilitálását, mely megérti, hogy az önrendelkezés jogának biztosítása nem ellentétes a többségi nemzet érdekeivel, mely felfogja, hogy nem Magyarországon tanultam meg magyarul, és hogy a tény, hogy e jogi keretek közé születtem, még nem egyezik identitásommal és nemzeti hovatartozásommal, mert állam és nemzet teljesen különböző fogalmak. Én egy ilyen szlovák társadalmat, és ilyen politikusokat, vagy fogalmazhatnék úgy is: Én bölcs, bátor, önmérséklettel és önismerettel rendelkező szlovákságot szeretnék látni, mely érti és mely tisztában van azzal, hogy mindez a javára szolgál.

2011 decemberét írjuk, és a szlovákság még mindig fényévekre van ettől a számára ideális állapottól. Sajnos nyilvánvaló, hogy az általam említett második útvonalon zakatol a szlovák nemzetpolitika, melynek csupán eszközei változtak a beneši időkhöz képest, céljai megmaradtak. Egykor volt reszlovakizáció, volt lakosságcsere, voltak kitelepítések, most van nyelvtörvény, van zászlótörvény, van állami jelképekről szóló törvény, van állampolgársági ellentörvény, és akkor ugye arról még nem is szóltam, hogy a dekrétumok sérthetetlenségének Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsának megerősítése által továbbra is kollektív bűnösök vagyunk szülőföldünkön. A cél tehát változatlan: a szlovák nemzetállam megteremtése.

Ez van Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Itt tartunk ma. Ez a szomorú nemzetpolitikai valóság Szlovákiában. És ennek kiépítéséért és ápolásáért nem csak keményvonalas szlovák politikus tehetnek, de abban közvetlenül vagy közvetve ludas az összes szlovákiai parlamenti párt is, mert ha van egyetlen kérdés, melyben általában jelentéktelen vita után gyorsan megegyeznek az egyébként sokszínű szlovák politikai paletta képviselői, akkor az a „magyarkérdés”.

Bármivel fognak tehát takarózni a nemrég még kormányon lévő, önmagukat demokratikusnak valló szlovákiai pártok, a következő tényekkel nem tudnak majd mit kezdeni. Megígérték, hogy kezelni fogják az állampolgársági kérdést? Megígérték. Bekerült a kormányprogramba ez az ígéret? Bekerült. Ennek ellenére, bár az ő regnálása idején született, mégsem a Fico-Slota-Mečiar nevekkel fémjelzett kabinet hajtotta végre az állampolgársági ellentörvény rendelkezéseit, hanem egy, legalább is profiljában és attitűdjében demokratikusnak, tetteiben már kevésbé annak mondható kormány. És mi történik most? Ez a kormány már megbukott, az új kormány pedig csak a választások után állhat fel, így aztán gyakorlatilag felelősség nélkül, kezüket mosva és egymásra mutogatva kézbesíthetik az állami hivatalok a rendőrségi idézéseket és a különböző, jogalap nélküli, tehát nem végrehajtható felhívásokat. Olybá tűnik tehát, hogy a demokrácia fokmérője Szlovákiában a felvidéki magyar közösség jogainak rendezése.

És mit tehet e helyzetben a felvidéki magyarság? Akárcsak a szlovák nemzetpolitika számára, úgy számunkra, felvidéki magyarok számára is adva van a kérdés, és a döntés csakis a mi kezünkben van. Mi is két út között választhatunk.

Választhatjuk a könnyebb utat: a hatalom akarata előtti meghajlást, a sodródást az árral, a jelenlegi erkölcsi állapotok és demográfiai mutatók megváltoztathatatlanságába való beletörődést, közösségünk autonóm jövője építésének feladását.

Vagy választhatjuk a rögösebb utat is: a ragaszkodást értékeinkhez, az egyenes kiállást jogaink mellett, önnön sorsunk irányításának önnön kézbe vételét, ennek igazáról és helyességéről elsősorban saját közösségünk, majd a szlovákság meggyőzését is.

Az egyik út az elmúlásé, a másik az életé. A helyes utat Esterházy János mutatja:

„Mi a szlovák népet mindenkor testvérünknek tekintettük és fogjuk tekinteni a jövőben is. Az ezeréves sorsközösség az Úristen műve volt, és ezt a sorsközösséget emberi erő szét nem bonthatja.”

Dönthetünk tehát szolgalelkűség és testvériség között. Én döntöttem, az Esterházy mutatta utat választom.

Kívánok kellemes karácsonyi ünnepeket, és az élhető közös jövő, a testvériség megágyazását hozó döntést a szlovák honatyáknak!

Gubík László
Elhangzott Budapeseten, 2011. december 22-én

A felvételen Gubík László, a Via Nova ICS, a Magyar Koalíció Pártja ifjúsági szervezetének elnöke (b) – akit a magyar állampolgársága miatt felszólítottak szlovák okmányai leadására – gyertyát gyújt a Fidelitas fővárosi szervezete tüntetésén a budapesti szlovák nagykövetség épülete előtt, a Stefánia úton, ahol a szomszédos ország kormányának a kettős állampolgársággal kapcsolatban hozott intézkedései ellen tiltakoztak. (MTI Fotó: Kallos Bea)

 

Felvidék.ma

{iarelatednews articleid=”31662″}