Megkaptam a választ 2011. dec. 26-án megjelent cikkemre, melyben a nemzeti kisebbségek jogállásáról és önkormányzatáról szóló Kerekasztal tervezetre mondtam bíráló szavakat, és a középpontba a területi autonómiát állítottam.
Mint Fiala János fogalmazott, minden autonómia-forma egy bizonyos területet határol be, ahol egy kisebbség szórványban, vagy tömbben él, de ez még nem jelent automatikusan minden kisebbségi problémára megoldást, mert az autonómia minden egyes formáját meg kell tölteni tartalommal! Igaza van, és köszönöm a kiigazítást.
Az viszont, hogy az autonómia-formáknak megfelelő töltetük legyen, az nem az egyszerű emberek feladata – sőt még talán árthatunk is nekik, ha ránk bízzák –, hanem az Önöké, a szakembereké! Mert minden önrendelkezési forma, kezdve az országtól való elcsatolás lehetőségétől, egy önálló államalakulat létrehozásáig, vagy különleges jogállású autonóm területek kialakításától, egészen a leggyengébb láncszemig, a perszonális (személyi) autonómiáig, illetve ezek kombinációjáig mind külön-külön jogállásról szóló tervezetet igényelnek. Ez pedig óriási munka, de legalább lesz választási lehetőségünk! Ennek ellenére úgy vélem, hogy a Szlovákiai Magyar Kerekasztal által a jogállásunkról kidolgozott tervezet kezdetnek és tárgyalási alapnak nem rossz, sőt a mi számunkra is elfogadható, főleg akkor, ha a skót példát akarjuk majd követni! Mert amit leírtam az előző cikkemben, hogy ha odaadják nekünk az oktatás meg a kultúra gyeplőjét, attól még nem szűnik meg a magyarok asszimilációja szülőföldjükön, legfeljebb lelassul – most is ezt állítom –, ezért ez bennünket nem elégíthet ki! Hadd szolgáljak erre egy élő példával is.
A lakosság összetétele abban a városban ahol élek, az 1970-es években még fele-fele arányban volt szlovák, illetve magyar nemzetiségű. A magyar iskolába beiratkozott tanulók száma pedig csaknem háromszorosa volt a szlovákokénak, azaz napjainkban Szlovákia legnagyobb iskolái közé tartozna. Ma pedig, 40 évvel később a magyarok száma alig éri el a 20 %-ot, vagyis számunk alig változott, míg a szlovákoké háromszorosára dagadt. És erre szokták mondani a szakemberek, hogy ez azért van így, mert kevés gyermek születik, meg hogy elvándorolnak az emberek munka után stb., stb. Állításukat pedig grafikonokkal, kimutatásokkal próbálják a nagyérdeműnek megmagyarázni, holott nemzetrészem fogyása egy tudatosan irányított asszimiláció, és állami propaganda eredménye! Talán ezért is fogalmaztam kicsit keményebben az előző cikkemben, hogy területi (etnikai) autonómiára van szükségünk, mely nyelvhasználatunkat maximálisan biztosítja, a szlovák pedig legyen köteles elsajátítani a mi nyelvünket, ha már itt érzi jól magát a mi társaságunkban, és nem úgy, hogy a hivatalban lesz egy magyarul beszélő személy is.
Azon állításom mellett is teljes mellszélességgel kiállok, hogy amennyiben a szlovákoknak nem kell bírniuk nyelvünket, nekünk viszont anyanyelvi szinten kellene ismernünk az övékét (diszkrimináció velünk szemben), akkor csak idő kérdése, hogy bármely községben megváltozzék a lakosság összetétele az ő javukra. Mert igencsak sántít az az állítás, hogy munkát keresve telepednek le nálunk akkor, amikor nekünk sincs munkánk, hiszen itt Dél-Szlovákiában a legnagyobb a munkanélküliség. (Emlékszem még azokra az időkre, amikor több mint száz településünk rendelkezett színtiszta magyar lakossággal, most meg vegyes lakosságról beszélünk már). Így a túlélésre nekünk csak minimális esélyünk marad! Ezért mi egyszerű emberek, talán nem a megfelelő szakszavakat használva úgy gondoljuk, hogy nemzetrészünknek olyan autonómia, vagy önkormányzati forma felelne meg leginkább, amely az általunk lakott egész területet behatárolja az ismert nyelvi határokig (legalább úgy mint 1938-ban a visszacsatoláskor történt). Véleményem szerint, ha meg akarunk maradni, akkor vagy elcsatolt területben, vagy egy önálló államalakulatban kell gondolkodunk, és ennél nem adhatjuk alább! Erre szoktuk azt mondani, hogy területi autonómiára van szükségünk, ahol a mi nyelvhasználatunk és nemzetrészünk érdekei dominálnak majd. Mert honfitársaimat az anyaországtól való elcsatolástól napjainkig már túl sok sérelem érte ahhoz, hogy újabb megaláztatásokat el tudjanak viselni.
Ezért bízva a Szlovákiai Magyar Kerekasztal szakértelmében, kitartásában, valamint nemzetrészünk iránti elkötelezettségükben, kívánom, hogy munkájukat minél hamarább siker koronázza! Mert honfitársaim, már nagyon régen várnak erre a pillanatra!
Mészáros László, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”31994,31708,32047,31505″}
