Varga Sándor írásában Václav Havel azon döntéseiről is olvashatunk, amelyek csalódást okoztak a felvidéki magyarságnak: Duray Miklóst mégsem jelölte miniszteri posztra, illetve visszavonta Esterházy János kitüntetésre való jelölését.
Az elmúlt év karácsonya előtt elhunyt cseh irodalmár, emberjogi harcos és politikus, Václav Havel, a „politikus” megjelölés ellen bizonyára tiltakozna. Ennek ellenére a halála alkalmából közzétett nekrológok és méltatások ezt a jelzőt is, sok más mellett, összekötötték a személyével. Amíg élt jobban szerette, ha drámaíróként tartják számon. A művészetekhez és a művészek világához tartotta magát legközelebb állónak. Közismert szerénysége mellett, arról is híres volt, hogy nem szerette, és igen nehezen szokta meg a protokollt. Megtörtént, hogy köztársasági elnökként elszökött a testőrei elől, hogy művész barátaival találkozhasson egy hangulatos prágai sörözőben.
A sors iróniája, hogy életének kétharmadát egy olyan totalitárius rezsimben kellett leélnie, amely maximálisan korlátozta az egyéni szabadságot és a szabad gondolatnyilvánítást. Éppen ebben a közegben vált Havel fokozatosan, a múlt század hatvanas éveitől kezdve, nemzetközileg is közismert eszmei szabadságharcossá, a demokratikus értékek szószólójává.
Ezen tevékenységének egyik csúcspontja a Charta 77 emberjogi nyilatkozat megfogalmazása, valamint az erre alapozott mozgalom megindítása. Tevékenységért az 1968 utáni Csehszlovákiában titkosszolgálati módszerekkel állandó megfigyelés alatt tartották, rendőrileg zaklatták és két ízben be is börtönözték. Nem sokkal az 1989-es rendszerváltozást előidéző eseményeket megelőzően szabadult ki a börtönből. Rövidesen, teljesen spontán módon, a kommunista rendszert leváltani készülő mozgalmak élére került. Amíg az egypárti diktatúra éveiben gondolatai csak tiltott szamizdatokban, titokban terjedhettek, illetve a nyugati rádióadók révén ismerhette meg a lakosság, addig az 1989 novemberi eseményektől kezdve a széles nyilvánosság előtt hangzottak el beszédei, jelentek meg írásai. Ettől kezdődően a rendszerváltozás szellemi vezetőjeként tisztelte őt az ország lakosságának elsöprő többsége. Rövidesen megválasztották Csehszlovákia köztársasági elnökévé. Ebben a tisztségben is mindvégig igyekezett megtartani függetlenségét. Pártok felett álló államférfiként viselkedett. Nem hagyta magát bedarálni a politikai érdekek dzsungelébe. Egyik szlovákiai magyar tanácsadója, aki közelről ismerte, őt idézve mondta, hogy Havelnek kényszerpálya volt a politika. A diktatúra ellen ugyan aktívan fellépett, de esze ágában sem volt, hogy valaha is politikus legyen. A végrehajtó hatalomba sosem került be, végig köztársasági elnök volt. A polgárokat képviselte és ez segített neki megőrizni azt a státuszt, erkölcsi alapot, amelyre mindig is támaszkodott – fejezi be nyilatkozatát tanácsadója.
Az egész emberiségre kiterjedő magasztos eszmék képviselőjeként azonban, a politikával való érintkezés során a nemzeti kisebbségek érdekeit nem tartotta kellően fontosnak. Ezért szlovák részről gyakran kritizálták. Felrótták neki, hogy nem fogadta el a szlovák nemzet jogát egy önálló állam megalakítására. Ezen nézete mellett mindvégig kitartott, de Csehszlovákia kettéválását megakadályozni nem tudta. Igaz, hogy a közös államon belül messzemenő önállóságot ígért a szlovákoknak, de a szlovákiai önállósodási mozgalom ekkor már olyan erős volt, hogy ez az ígérete meddő talajra hullott. Sőt az indulatok olyan méreteket öltöttek, hogy egy pozsonyi látogatásakor, 1991-ben, a szélsőséges nacionalisták által felhergelt tömeg kifütyülte, tojással dobálta és kis híján meglincselte.
A szlovákiai magyarok körében demokratikus nézeteivel Havel, mondhatni népszerű volt. Sokan oltalmazójukat látták benne az 1990-1992 között igen erős magyarellenes szlovák sovinizmussal szemben. Ez inkább amolyan eszmei támaszként volt csak elképzelhető, mert a gyakorlatban Havel nem sokat tehetett a magyar kisebbségért. A rendszerváltozás kezdeti szakaszában, amikor még döntési helyzetben volt, viszont engedett a politikai nyomásnak és két ízben is csalódást okozott a szlovákiai magyaroknak. Az egyik eset még 1989 decemberében történt az új, demokratikus kormány összeállításakor. Eleinte támogatta Duray Miklós jelölését az új, demokratikus, prágai szövetségi kormányba. Majd feltehetőleg szlovák részről elhangzó érvelésre megváltoztatva véleményét és nem terjesztette elő Duray Miklóst a miniszteri posztra. Ez csalódást okozott számos szlovákiai magyarnak, akik ebben a kinevezésben látták volna elismerését annak az emberjogi mozgalomnak, amelyet a Kisebbségi Jogvédő Bizottság végzett két évtizeden keresztül, Duray Miklós vezetésével.
A másik eset 1990 októberéhez kapcsolódik, amikor a köztársaság megalakulásának évfordulója alkalmából széleskörűen kitüntetéseket osztottak Prágában, részben pótolandó a diktatúra éveiben elmaradt megbecsüléseket. Erre, az újonnan megalakult szlovákiai magyar pártok is javasolhattak jelölhettek. Köztük volt gróf Esterházy János is (in memoriam kitüntetésre), akit a háború utolsó hónapjaiban a német Gestapo üldözött, és aki lengyel menekülteket, valamint zsidó családok tucatjait mentette meg az elhurcolástól és a biztos haláltól. Nos, akkoriban elterjedt a hír, hogy Havel, bizonyos nyomásnak engedve, az utolsó pillanatban utasítást adott Esterházy nevének kihúzására a kitüntetettek listájáról. Ez is csalódást váltott ki a szlovákiai magyarság köreiben.
Václav Havel Csehszlovákia 1992 december végi kettéválása után még tíz évig volt a Cseh Köztársaság elnöke. Ebben a minőségében már semmilyen befolyással sem bírt a szlovákiai magyarok sorsára. Illetve közvetve mégis lényeges volt, hogy miképpen viszonyul a Beneš-dekrétumok kérdéséhez. Nos, ez a kérdés a két országnak, Csehországnak és Szlovákiának az Európai Unióba való belépése előtt vált különlegesen aktuálissá. Több éven keresztül folyt a vita arról, hogy érvényesek-e (hatályosak-e?) a Beneš-dekrétumok vagy sem? Szükséges-e az eltörlésük vagy sem? Václav Havel ebben a kérdésben, a rendszerváltozás kezdeti szakaszában, saját emberjogi elveire támaszkodva kijelentette, hogy az ártatlan lakosok üldöztetése „erkölcstelen elveken” (csehül: nemorální zásada) alapult. Ez a kijelentés Csehországban éles vitát váltott ki. Havel fokozatosan visszakozott és 2002-ben egy Németországi látogatása alkalmával megegyezett Schröder kancellárral, hogy a Beneš-dekrétumok ügye az EU-ba való belépés kapcsán nem kerül napirendre. Azóta is tudjuk, hogy ez nekünk, magyaroknak napjainkig mennyi sérelmet okoz.
Végezetül csak annyit, hogy a fentebb elmondott történetek is remélhetőleg hozzájárulnak a Václav Havelről alkotott kép teljesebbé tételéhez. Valamint mint az is, hogy a cseh parlament alsóháza, nem egész két hónappal a halála után, egymondatos törvényt fogadott el érdemeiről. Ebben mindössze annyi áll, hogy Václav Havel érdemeket szerzett a demokrácia és a szabadság érvényre juttatása terén.
Varga Sándor
Megjelent a Bécsi Napló, 2012 / 2. számában.
Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”31715,31681,31669,31613,31603″}
