Bósza János válaszlevele Mészáros László írására. Először is szeretném megköszönni Mészáros Lászlónak, hogy már több hónapja kitartóan támogatja a Békemenet gondolatát és az írásaiban felhívta a felvidéki olvasók figyelmét arra, hogy a felvidéki magyarság jobb sorsra érdemes és joga van a megmaradásra.
De mindez csak akkor lehetséges, ha a sorsa irányítását a saját kezébe veszi. Ne a soviniszta, asszimilációs gőzhenger szabályai szerint meneteljünk a szakadékba, hanem erről az útról visszafordulva tegyük a dolgunkat, mert kötelességünk megmaradni és szembeszállni a minket bedarálni szándékozó többségi akarattal és annak status quójával.
A mi felvidéki békemenetünk csak akkor lesz sikeres, ha sokan leszünk és ha hangot tudunk adni békés és jogos követeléseinknek.
Gyakran gondolkodtam azon, hogy mióta megérintett az autonómia ( SÜMSzI ) jogosságának a gondolata, vajon hol rontottam el, hogy nem sikerült a szélesebb rétegeket, az egyszerű embereket megszólítanom. Egyáltalán miért is kezdtem el autonómiával foglalkozni? Ha egy mondatban akarnám kifejezni: az aurám az oka. Egyszerűen tudtam, hogy csinálnom kell. Csak menet közben jöttem rá, hogy milyen ingoványos talajra léptem. Rájöttem, a szemem arra van, hogy lássak vele, a fülem arra van, hogy meghalljam azt is, amit mások nem akarnak meghallani és a szájam nemcsak evésre van, hanem az igazmondásra is. Aurám megérintett és láttam, hogy lépnem kell, lépnem kell a felvidéki magyarság számára oly nagyon fontos dologban, ami a megmaradásunkról és az azonos jogainkról szól. Talán egy belső hang, vagy valami más késztetett, hogy a szó szoros értelmében beletenyereljek egy olyan kényes téma kellős közepébe, amelynek bonyolult összefüggései teljességében nem volt jártasságom, átlátásom, csupán részinformációk jutottak el hozzám, ahogyan a többi hasonló cipőben járó átlagemberhe is.. Beletenyereltem, majd javaslatokkal álltam elő, sőt kidolgoztam egy tervezetet, ami szerintem megmenthetné a felvidéki magyarságot a teljes asszimilációtól. Rövid időn belül, jobbról és balról eszeveszett támadásnak lettem kitéve. Először nem értettem, védekeztem, majd megpróbáltam ellentámadással kivédeni a rám nehezedő nyomást. Nem sikerült. Csak egy dolog tartotta a lelket bennem, Teréz Anya mondása: „Ne várjatok vezetőkre; tegyétek meg magatok, ember az embernek.”
Mennyire volt helyes döntés egy olyan témában okoskodni, amiben nem voltam jártas,nem tudom. DE!!! Felteszem a kérdést, vajon kihez kellett volna fordulnom, hogy jobban belelássak a dolgok menetébe? Felismerni, megtapasztalni és megérteni azokat. Ki lett volna az a személy, aki segített volna eligazodni ebben az útvesztőben? Arra, hogy ilyen személy nem létezik, akkor jöttem rá, amikor tárgyilagos kritikák helyett értelmetlen támadások érték személyemet. Nemcsak lentről, hanem a legmagasabb szintű érdekképviseletünk, választott politikusaink részéről is. Az egyszerű embertől a legokosabb értelmiségiig mindenki számára a saját jogaink, lehetőségeink tabu témának számít. Kérdések és tartalmas viták helyett politikusaink a szószátyárságot, mellébeszélést és értelmetlen adok-kapok viták nemtelen „sportját” űzték. Ebbe a semmitmondó szerepkörbe akartak engemet is belekényszeríteni, ahol aztán megpróbáltak – nagyon rutinosan – ellehetetleníteni, hazugságokkal és féligazságokkal „érvelve”.
Ezek után már nem vártam a vezetőinkre, hogy felébredjenek csipkerózsika-álmukból (mert ők nem mertek kezdeményezni, minden energiájuk a védekezésben merült ki), megpróbáltam tenni azt, amit helyesnek találtam. Elkezdtem kitaposni egy olyan utat, amin még senki sem járt, ha mégis, akkor már nagyon régen.
Ennek az útnak az egyik állomáshelye a mostani Békemenetünk is, a mi felvidéki békemenetünk a jogainkért és az ehhez szükséges és az alkotmányba nem ütköző jussunkért: az autonómiáért.
Azt mondják, hogy az autonómia egy effektív konfliktusmegoldó módszer, egy történelmi igazságtalanságokat kiegyenlítő legitim követelés. Ahol bevezették, ott a többségi nép és a kisebbség között beállott egy olyan nyugalmi állapot, amely a felmerülő problémák megoldását segítette elő. Maga az autonómia nem képes minden nyavalyánkat orvosolni, de a többségi és a kisebbségi népnek elhozhatja a hőn áhított valódi megbékélést, a polgároknak az alkotmányos jogegyenlőséget, a fejlődést és a jobb életet.
Most pár mondatban reagálnék Szűcs Dániel „Előszó egy békemenethez” című írására. A cikkben leírottakkal, lényegi tartalmával majdnem teljesen azonosulni tudok. De azért lenne egy-két megjegyzésem, csupán a pontosítás érdekében.
A szerző rólam alkotott véleményére most a téma mássága okán nem is térnék ki, talán csak annyit jegyeznék meg, hogy nekem sohasem Durayval volt bajom, ezt sokszor leírtam, hanem azzal nem értettem egyet, amit és ahogyan autonómia témában Duray úr csinált és hirdetett. Mert mindig az volt a véleményem, hogy konferenciázgatások helyett inkább a valós tetteket kéne előnybe részesíteni. Minden nézeteltérésünk forrása csupán erre az egyszerű okra vezethető vissza. Sohasem kérdőjeleztem meg senki őszinteségét autonómia témában, de a beszéd és a tények közlése, hogy durva asszimilációs folyamatoknak vagyunk kitéve, már nagyon kevés a megmaradásunkhoz. Ma a szavakat tettekkel kell lecserélni, reális és megvalósítható javaslatokkal párosítva.
A Békemenet itt segíthet, mert lehetőséget ad mindenkinek, politikusnak, újságírónak, civil aktivistáknak és mindenkinek, hogy a maga módján kivegye a részét egy megmaradási mozgalomból. Mindenki a maga lehetőségei, tehetsége szerint cselekedhessen. A Békemenetet, annak résztvevőit lehet úgy is támogatni, hogy az úton menetelőket étellel, frissítő itallal kínálják, szállást biztosítanak, vagy másfajta eszközökkel támogatják azok, akik eztmegtehetik, vagy úgy érzik ők így tudják legjobban ezt a jogos ügyet támogatni.
Innen is megkérném a helyi nagymegyeri, dunaszerdahelyi és somorjai Csemadok irodák vezetőt, hogy a tervezett lakossági fórumoknak biztosítsanak helyet az ingatlanjaikban, hogy a az érdeklődők által feltett kérdésekre a résztvevők válaszolhassanak. Arra is megkérném a Csemadok érintett vezetőit, hogy propagálják és segítsék a rendezvény minél sikeresebb lebonyolítását.
Még egy lényeges dologra szeretnék reagálni, amit Szűcs szerkesztő említett. Idézem: „…ha nem állnak kellő számban e kezdeményezés mögé, sőt, ha Bósza személye miatt eleve támadások érik azt, akkor azt megint csak maga az ügy, az önrendelkezés ügye sínyli meg. Ha néhány rossz arcú ügynökön kívül csak pár megszállott magyar vesz részt e rendezvényeken, azzal minden távolmaradó tovább ássa az önrendelkezés már eddig is tekintélyes mélységű sírgödrét. S a gyarmattartók lehetnek ekkor a legelégedettebbek, hiszen nincs szebb látvány egy közönybe fulladt közösségnél, amely a saját ügye iránt is teljesen érdektelen.”
Nos a rendezés jogát szívesen átadom akár a Csemadoknak, vagy bármilyen civil szervezetnek, amely képes és akar is a megmaradásunkért küzdeni. Nem szeretném, ha nevem felemlegetése esetleg kerékkötője legyen a Békemenetnek. Sohasem pályáztam babérokra, a funkciók és a médiaszereplés inkább teher volt számomra, mint eszköz valami máshoz. Ezt a Békemenetet is a több éves tevékenységem záróakkordjaként szervezem (egészségi és más okok miatt is) és szívesen átadom a terepet másoknak – fiatalabb aktivistáknak, akikben még ott lobog a tenniakarás lángja (komáromi, nagymegyeri, dunaszerdahelyi és somorjai). Ez a történet róluk és nem rólunk öregekről szól. A mi kötelességünk, hogy segítsünk, hogy ők is később segíteni tudjanak azoknak, akik majd utánuk tapossák a megmaradásunk – egyelőre – ingoványos talaját.
Mi lesz veled felvidéki magyarság?
A történelemírónak feladata a megtörténteket papirosra vetni, a történelmet formálóknak pedig rálelni a helyes útra egy nép, egy közösség túlélésének, gazdagodásának az útjára.
A történelemírás a történetírók szemszögéből nézve egyutas, tényeken alapuló irka-firkálást jelent. Csupán azt kell leírnia, ami és ahogyan megtörtént, annak összefüggéseit elemezni, kiértékelni.
Az, aki a történelmet létrehozza, a jelenben formázza, előtte több útválasztási lehetőség kínálkozik, jó vagy rossz döntések formájában. Az ő helyes vagy helytelen döntése a jó és a rossz közötti választási lehetőséget jelenti népe, közössége számára. Ki tudja arra a választ, vajon melyik a helyes út, ami a megmaradásunk irányába mutat, nem pedig az asszimilációs szakadék felé.
Egy biztos: a helyes út, egy jó döntés meghozatala komoly erkölcsi tartást, döntéshozatali bátorságot és akaratot kíván mindazoktól, akiknek a sors kegyeltjeként, népe sorskovácsaként, e feladatra szánva, mennie és harcolnia kell. Kik ezek az emberek és hol vannak? Amikor éppen szükségünk van rájuk, hol találjuk meg őket? Igen itt kóborolnak közöttünk, s néha maguk se tudják, mily nehéz feladatra szánta őket a sors, szolgálni és utat mutatni. Pedig a jussuk sokszor csakis a megaláztatás és lenézés lehet.
A múlt században világtalanok, gyávák és kapzsik mutattak utat hibás, megalkuvó és erkölcstelen döntéseikkel. Mi csak bólogattunk, elviseltük hibás döntéseik összes következményét, tűrtünk s hallgattunk. Két világégést, a kommunizmus éveit is túlélve, várjuk a messiást, az Isten Fiát, hogy minket egyesítve utat mutasson a jövőbe, helyettünk és értünk megoldja azt, amit valójában nekünk kéne megoldanunk, kötelességből ránk váró feladatként. Egy kérdésre keresve a választ: Megmaradni, vagy örökre elveszni?!
Bósza János
Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”33784″}
