A magyarországi egyházak közös meghívását elfogadva érkezett Franklin Graham Magyarországra, hogy sokak számára hirdesse június 1-3. napokon a reményt a budapesti Papp László Arénában.
A meghívást négy évvel ezelőtt adták át a neves igehirdetőnek, s azt követően kezdődhetett el Magyarországon is a felkészülés a háromnapos Reménység Fesztivál elnevezésű rendezvényre. Hónapokkal ezelőtt a felkészülés még komolyabbra fordult, hiszen a háttérben történő előkészületek után nyilvánosan is propagálni kezdték az alkalmat, sőt felkészítő rendezvényeket, programokat tartottak azok számára, akik segítőként, önkéntesként kapcsolódtak be a szervezésbe és a több ezer embert megmozgató evangelizáció lebonyolításába.
A budapesti fesztiválra a Zempléni Egyházmegyéből is többen elmentek. Június 2-án, szombaton mindössze pár fiatal vett részt az alkalmon, de június 3-án, a vasárnapi napon, már két autóbusz telt meg, hogy a kora este kezdődő evangelizáción ott lehessenek. Közel öt órás út után a csoport megérkezett Budapestre, s némi várakozás után helyet is foglalhattak az Aréna számukra kijelölt szektorában. Már a kezdés előtt nyilvánvaló volt a szervezettség, a profi előkészítés, az önkéntesek összehangolt munkája, amire nagy szükség is volt, hogy az Istennek, Franklin Graham által tolmácsolt üzenetére kíváncsi tömeget koordinálni lehessen. S elkezdődött a fesztivál, a Reménység Fesztivál; az istentiszteletnek, a hagyományos református keretekhez szokott résztvevő számára talán kissé szokatlan formája. A színpadon keresztyén világsztárok, popénekesek, ezer fős kórus, szimfonikus zenekar, country gitáros, zongoravirtuóz, ismert moderátor; s szóltak az énekek, olykor magyarul, de a legtöbb esetben magyarra fordítva, kivetítve; és a tömeg tapsolt, örült, énekelt, ünnepelt. De mit csinál a református lélek; a vallásosságát a vasárnapi istentisztelet kereteiben megélő bodrogközi református? Olykor csodálkozik, olykor ő is tapsol és énekel, de van, amikor talán úgy érzi, hogy sok, és csak hallgat és figyel. Mert van mit hallgatni és van mit figyelni. Én magam is örömmel hallgattam és együtt énekeltem az ezer fős kórussal, csodáltam Dennis Agajanian gitárvirtuóz játékát, mégha egy-egy pillanatban nem is teljesen értettem a színpadon való jelenlétének szükségességét, de tapsoltam a Bolyki Brothers-nek és a Lakatos Projektnek, a világsztár Michael W. Smithnek és a többi előadónak, akik mind mind Isten szeretetéről, Istenbe vetett reménységükről tettek bizonyságot énekükkel, előadásukkal, mely előadók mind – ahogyan Michael W. Smith is megfogalmazta – az igei üzenet befogadására próbálta felkészíteni a jelenlévőket. A bűnöket megbocsátó és az embert végtelenül szerető Istenről a Reménység Fesztivál kulcsembere, „reklámarca” beszélt a jelenlévőkhöz, s hívta őket megtérésre, Jézus Krisztus követésére. S a hívást sokan meghallották, hiszen emberek százai, sőt ezrei indultak meg a lelátókról, hogy a színpad elé érve, Franklin Grahammel imádkozva, átadják életüket Jézus Krisztusnak, vagy éppen újra elkötelezzék magukat Megváltójuk követésére.
Hiszem, hogy a Reménység Fesztivál sok magyar embernek adott reménységet, a bűnbocsánat és az örök élet reménységét, s hiszem, hogy a Zempléni Egyházmegyéből Budapestre utazók közül is voltak, akik meghallották, megértették, hogy semmit nem használ, ha az egész világot megnyerjük, viszont a lelkünkben kárt vallunk. Az üzenet, az igehirdetés tiszta, világos és érthető volt, az „Istenre hangolódásnak” a módja talán szokatlan. Ugyanakkor megerősítő volt látni a sok ezer embert, akik sok-sok gyülekezetből, településről, és felekezetből érkeztek, s talán különböző módon, testhelyzetben imádkoztak, de mind a bűnbocsátó és szerető Istent keresték. Bízom abban, hogy sok ember keresésében a Reménység Fesztivál egy határkő volt, mely elindította, megerősítette, vagy éppen tovább lendítette hitében.
MI, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”34179″}
