… a téma, hogy mely színeknek “drukkolhat” a határon túli magyar, örökzöld.
Az olimpia egyik legszebb “velejárója” volt az ókorban, hogy a játékok idejére elhallgattak a fegyverek s az addigi ellenségek – legalább átmenetileg – ellenfelekként folytatták a küzdelmet az arénában. Úgy tartottam illőnek és üdvösnek, hogy e szép szokást magam is megtartsam és megtartassam, így következetesen elhárítottam a magyarországi barátaim-ismerőseim által több alkalommal is felvetett kérdést: kinek drukkoljon a határon túli magyar, illetve még pontosabban: “áruló”-e akkor, ha örvendezik a gyarmattartó nemzet olimpiai sikerei felett?
Ezek a kérdések persze felmerülnek más sportesemények kapcsán is, bár a legnézettebb csapatsport, a foci vonatkozásában a téma sajnálatos módon teljesen okafogyott a magyar válogatottnak e világversenyek iránt tanúsított makacs tartózkodó magatartása folytán… Mindenesetre a téma, hogy mely színeknek “drukkolhat” a határon túli magyar, örökzöld. Nem lehet, de nem is érdemes megkerülni: nemzeti létünk, identitás(válság)unk egyik sarokpontja ez is. Pontosan ezért – hogy legalább valamelyest meglegyintse az embert az olimpia szellemisége – szándékosan és következetesen kerültem minden beszélgetést és vitát, amely e kérdéssel kapcsolatban felmerült. Örültem a csodálatos teljesítményeknek, a magyar éremesőnek, fájlaltam a “bukásokat” – melyek azonban csakis a versenyzők számára jelenthettek úgymond bukást, hisz nem tudok annál nagyobb büszkeséget elképzelni, mint hogy valaki magára öltheti a nemzeti színeket és képviselheti hazáját a földkerekség legnépszerűbb játékaiban.
Hanem a harmincadik olimpiai játékok tegnap véget értek Londonban (egy, véleményem szerint a megnyitót színvonalában még csak meg sem közelítő zárórendezvénnyel), így most töredelmesen bevallhatom: ezúttal sem voltam képes teljes mértékben túllépni azokon a korlátokon, amelyek születésemtől fogva tornyosulnak elém, ismét csak pironkodni tudok. Mert ha szóban nem is, de lélekben igencsak vétettem az olimpia szelleme ellen. Képtelen voltam bármit is tenni az ellen, hogy lelkem mélyén mindig, folyamatosan kétfelé drukkoljak: egyrészt, hogy a mieink minél többször állhassanak a dobogóra, másrészt pedig, hogy gyarmatosítóinknak ebben minél kevesebbszer legyen részük. Isten látja lelkem, nem így akartam, talán még szégyellem is magam miatta, hiszen egész végig csodálattal tekintettem azokra, akik ezeket a sokszor emberfeletti teljesítményeket bemutatták. Magyarok, szlovákok, csehek és a világ más nemzetei, kivétel nélkül mindannyian. A Szlovákiát képviselő versenyzők között ráadásul magyarok, mi több: közvetlenül földijeim is voltak, mégsem futotta tőlem többre, minthogy magamban derék küzdelmet kívánjak nekik, de érezhetően emelkedett a pulzusom, amikor a férfi kajak kettesek 1000 méteres futamán az elején a szlovák hajó “fenyegette” a magyart. Bármit, csak dobogót ne! – ezt kívánja tehát cseppet sem sportszerűen, cseppet sem dicsekvésre méltóan egy felvidéki magyar a szlovák olimpiai csapatnak.
A kérdés, hogy miért alakult ez így, miért nem tudunk örülni egymás sikereinek, alighanem költői. De nem is vagyunk ezzel az érzéssel egyedül, hiszen a labdarúgó Európa-bajnokságon diadalmaskodó spanyol válogatott szerepléséről megkérdezett Barca-drukker is csak annyit mondott: mit érdekel engem a spanyol válogatott? Én katalán vagyok, nem spanyol. Pedig – ha már itt tartunk – a katalánok és spanyolok együttélésének szabályai, hogy finoman fogalmazzak, kissé jobban kimunkáltak, mint a mieink.
Mi mást is mondhatnék, mint hogy elismeréssel és tisztelettel adózom minden versenyző teljesítménye előtt, aki a londoni játékokon megmérette magát.
Az éremtáblázat pedig úgy jó, ahogy van…
Szűcs Dániel, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”35114,35111,35103,35085,35082,35073,35070,35040,35029,35023″}
