A bocsánatkérés és a megbocsájtás baráti lépés. A kérelmező részéről is és a megbocsájtó felől is. Az embernek, az egyénnek erkölcsi kötelessége bocsánatot kérni, ha bűnözött, és kötelessége megbocsájtania a bűnösnek.
De mi volt előtte és mi lesz ezután?
Mesterházy Attila, a Magyar Szocialista Párt elnöke kolozsvári kihelyezett elnökségi ülésükön 2013. január 16-án, szerdán bocsánatot kért pártjának a 2004. december 5-i állampolgársági népszavazással kapcsolatos politikai magatartása miatt. Teljesen mindegy, hogy ezt Mesterházy mennyire őszintén gondolta, ebben a kérdésben nem ő a főszereplő, sőt még a mellékszereplő sem. Ami 2003-ban és 2004-ben ebben az ügyben történt Magyarországon az fölülmúlja egy politikai párt műveleti lehetőségeit.
A katyvaszt a Magyarok Világszövetségében főzték, szerintem nem egyszerű szemellenzős túlbuzgóságból, hanem alaposan megmártózva a titkosszolgálatok mocskában. A térségünk ügyeiben tájékozott emberek az 1990-es évek vége felétől tudták, hogy még érvényben vannak az 1960-as évek elején kötött államközi szerződések a kettős állampolgárság kölcsönös tiltására vonatkozóan. Ez romániai viszonylatban azt jelentette, hogy kettős állampolgár nem tölthet be állami hivatalt és köztisztséget. Szlovákiában dönteni kellett: csak egyet lehetett választani. Ha valaki a Szlovákián kívüli állampolgárságot választotta, el kellett hagynia az állam területét. Ukrajnában hasonlóan szigorúak voltak az állampolgársági rendszabályok. Egyedül a volt Jugoszlávia területén volt más a helyzet. Ennek ellenére a Magyarok Világszövetségének a 2000. évi tisztújítás előtti gátlástalan alelnöke a státustörvénnyel szemben a kettős állampolgárságot szorgalmazta, noha a státustörvény alapelve az volt, hogy lehetőleg fel kell oldani minden feszültséget.
A világszövetség korábbi alelnöke 2003-ban, már a világszövetség elnökeként az állampolgársági népszavazás kezdeményezője lett. Ezt azonban megelőzte egy sajátos konfliktus. Míg a világszövetség elnöke elégtelennek tartotta a státustörvényt, az MSZP azzal riogatta főleg a munkanélküli és a nyugdíjas magyarországiakat, hogy a törvény okán 23 millió román fogja elárasztani Magyarországot, akik kiszorítják a munkaerőpiacról a magyarországiakat és lenyúlják az idősek nyugdíjalapját. Mesterházynak, ha már bocsánatot kért, ezt is szóba kellett volna hoznia, és ki kellett volna záratnia a pártból mindenkit, aki ebben a rosszhiszemű, riogató és csaló kampányban részt vett.
Ebben az időben egy végtelenül kiélezett politikai harc dúlt Magyarországon, aminek az emberáldozatai az elszakított magyarok voltak, elvi áldozata pedig a magyar nemzetpolitika. A magyarországi társadalom ismét zilálttá vált ebben az időben, talán még inkább, mint korában. Ilyen körülmények közt tették közzé a magyarországi állampolgárság könnyített megszerzését lehetővé tevő népszavazási kezdeményezést. Mintha a frissen operált beteget fertőzésnek tették volna ki. Minden józan gondolkodású, tisztességes ember tudhatta, hogy ez a kezdeményezés ilyen közhangulatban csak olaj a tűzre, bukásra van ítélve.
A Magyarok Világszövetsége részéről a kezdeményezőknek nem a megbékélés és nem a nemzetegyesítés állt az érdekükben. Engem 2003 márciusában kipellengéreztek és leárulóztak a világháló romániai portáljain, mert nem írtam alá Pécsett a népszavazási petíciót. Nevezhetném őket hülyének is, hogy nem tudják, a népszavazási petíciót csak az adott állam polgárai írhatják alá. De ők ezt tudták, tudatosan keltettek viszályokat. Csőbe húzták Orbán Viktort is, aláíratták vele a népszavazási kezdeményezést. Annyira erőszakosak voltak, hogy nem tudott előlük kitérni, végül beadta a derekát. Az ő aláírása lett az óriási pártpolitikai kampány ürügye az MSZP részéről.
A magyarországi alkotmánybíróság is eljátszotta ebben az ügyben a nemzetromboló szerepét, amikor tovább engedte a népszavazás ügyét, pedig a későbbi alkotmánybíróság bírái egy részének az a meggyőződése, hogy szakmai okokra hivatkozva a taláros testület megakadályozhatta volna ezt az össznemzeti csúfságot. Ha másként nem, legalább azzal az ürüggyel, hogy az állampolgárság kérdése az alapvető jogok körébe tartozik, amiről nem lehet népszavazást tartani.
A rendszerváltozás kezdete óta 2004-ben jutott Magyarországon a nemzetpolitika először csődhelyzetbe, amire az MSZP és az SZDSZ tette fel október elején a trágyaszaftos koronát, a két pártelnök hivatalos találkozóján. Melyiknek a kezdeményezésére döntöttek úgy, hogy párt- és kormánykampányt indítanak a népszavazás ellen, ma sem világos.
Amikor Mesterházy Attila mindezért csaknem tíz év múltával bocsánatot kér, akkor a bűnlajstromot is fel kellene sorolnia, meg azt is, hogy ezt követően szűnt meg hat évre a Magyar Állandó Értekezlet, számolták fel a Határon Túli Magyarok Hivatalát, szüntették meg az Illyés Közalapítványt, zilálták szét a státustörvény intézményeit és járatták le erkölcsileg a státustörvény intézményrendszerét. Ezek a bűnök akkor is terhelik az ő pártját, ha a gyászvitézek közül néhányan már átültek a Demokratikus Koalícióba, de mennyien rejtőznek még közülük a soraikban – nem sorolom.
Mesterházy Attila pártját akkori koalíciós partnerének, a Szabad Demokraták Szövetsége kemény magjának bűnei is terhelik, legalább erről beszélhetne nyíltan. Milyen megfontolásból vállalja tovább ennek a titkolózásnak a terhét? Vállalja továbbra is azokat a titkosszolgálati összefonódásokat, amelyek az állampolgársági népszavazáskor kialakultak? Mert nyilvánvaló volt, hogy az akkori népszavazás a kezdeményezőitől a fő aktorain át a haszonélvezőig tudatos, a magyar nemzet ellen megtervezett szerkezetben zajlott. Lehet, hogy túlzok, nem a nemzet ellen tervezték, csupán Magyarország szétzilálására. Mi mellékszereplők, akik arra törekedtünk, hogy elrontsuk a titkosszolgálatok és segítőik, az akkori magyarországi kormánypártok nemzetellenes játékát, mókuskerékben tapostunk. Ezt egy bocsánatkéréssel nem lehet jóvátenni.
Viszont utólagosan lehet helyesbíteni, módosítani a korábbi irányultságot és lehet élni a jószolgálat lehetőségével.
Az első fogadalomnak úgy kellene hangzania: nem folytatunk pártkampányt a határon túliak körében. Ezt ugyan minden pártra ki kellene terjeszteni, de penitenciaként elsősorban az MSZP-re és a DK tagjaira.
Ha viszont a bocsánatkérés Kolozsvárott hangzott el, akkor talán hitelesebb lenne, ha e hangoskodás helyett arra tettek volna fogadalmat, hogy az Európai Szocialista Párt keretében arra fogják rákényszeríteni a jelenlegi román kormányt, hogy a magyarok kérelmének megfelelően módosítsa a közigazgatási felosztással kapcsolatos elképzeléseit, és ennek érdekében akár a végletekig is elmegy az MSZP. Egy ilyen fogadalommal akár ellensúlyozhatná korábbi nemzetellenes politizálását.
Romániában a közigazgatás átszervezésében hasonló események zajlanak, mint Szlovákiában 1994 és 2000 között. A felvidékieknek senki sem segített abban, hogy legalább egy magyar régiót kialakíthassanak. Itt az alkalom, kedves magyarországi politikai pártok, ne hagyjátok veszni Erdélyt! Nem bocsánatot kell kérni, nem az erdélyi himnuszt kell énekelni, hanem segíteni, hogy legyen legalább három magyar régiója Romániának, amelyekből egy a Székelyföld – ha már másutt mindent elvesztettünk.
Egyebek között javaslom a magyarországi politikai pártoknak: A határon túli magyarokkal való egyenrangú kapcsolattartásnak léteznek az intézményei: Magyar Állandó Értekezlet, Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma. Ezeket kell működtetni. A harmadik fórum hiányzik, a magyar köztestület, ami összefogná a világ magyarságát, tennivaló van bőven!
Duray Miklós, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”37589″}
