Megdöbbentő dolgokat tapasztaltam kezdő pedagógusi munkakörömben. Előrebocsátom, hogy a nyelvek tanításához nincs semmi közöm, mivel matematika-fizika szakos vagyok.
Történt egyszer, hogy az alapiskolai fizika tananyag ismétlése és összefoglalása során az egyik tanulóm egy szakkifejezésre kijelentette, hogy nem érti. Elcsodálkoztam és valószínűleg értetlenül és hitetlenül reagáltam, mert szinte azonnal kiegészítette tájékoztatását azzal, hogy ő szlovák iskolából jött. Mivel az órakeret lehetetlenné tette, hogy alapfogalmak magyarázatát és tisztázását újra elvégezzem, ezért az egyszerűség és a gyorsabb haladás érdekében elárultam a megfelelő szlovák szakkifejezést, mire az érintett kijelentette, hogy ja, most már érti. Azonnal jelentkezett egy másik tanuló is, hogy ő is ugyanilyen helyzetben van s egyben egyenesen azt kérte, hogy neki is megmondanám szlovákul is egy-egy dolog megnevezését, ha magyarul nem érti. Mit tehettem, neki is megígértem, hogy segítek, ha szüksége lesz rá.
Hol itt a bökkenő, kérdezhetné bárki. Látszólag minden rendben van, hisz a tanterv szerint kötelező ismeret a szlovák szakterminológia. Arról már senki sem beszél, hogy milyen szubjektum szempontjából nyilvánítható hasznosnak a szlovák szakterminológia ismerete, valamint arról sem szól a mese, hogy kinek egyenesen káros idejét, energiáját arra pazarolnia, hogy egyszerre két nyelven szerezzen ismereteket egyes dolgokról. Illetve az ilyen kétnyelvű ismeretek hasznosságáról sem lehet sokat tudni.
Az életben való boldogulás és érvényesülés sokkal bonyolultabb dolog. Bárgyúság azt képzelni, hogy a sok dolog közül egyik, vagy a másik a „megváltó” és a többi csak valamiféle cicoma. Természetes dolog, hogy ügyfélként egyéni döntéseinket, választásunkat elsősorban a feltételezett szakértelem szerint hozzuk és a további körülmények ritkán kerülnek látókörünkbe döntésünk meghozatalakor. Az is nyilvánvaló, hogy az ügyfél és a kiszolgáló között mindig folyik valamiféle kommunikáció, ám ennek címén semmi sem indokolja valamiféle kötelezőség létét, sokkal inkább érdekekről van szó, amelyeket ügyfél és kiszolgáló egyaránt megpróbál érvényesíteni. Nyilvánvaló tehát, hogy a szlovák nyelvismeret kötelezővé tétele nagyon durva beavatkozás a természetes rendbe, s aki ezt belátja annak világos, hogy miért lehetetlen a következetes véghezvitele. Nos, az ilyen lehetetlen állapot létrehozóiról és fenntartóiról nehéz elhinni, hogy képesek volnának belátni tévedésüket és változtatni hozzáállásukon.
Talán bízni kellene az emberekben, ügyfelekben és kiszolgálókban egyaránt, hogy minden szituációban képesek lesznek szót érteni és megegyezésre jutni. Ebben a folyamatban a kapcsolat létrejövetelének alapvető és meghatározó feltétele a szakértelem. Ha az megfelelő, akkor a kommunikációnak nincs döntő szerepe, kár ezt erőltetni és sosem fog semmilyen nacionalista hatalomnak sikerülni bebizonyítani, hogy a nyelvismeret fontosabb a szakismeretnél, s ha ezt belátjuk, akkor azt is könnyű belátni, hogy elsősorban a szakismeretek elterjedését kell segíteni, a nyelvismeret csak másodlagos.
A nyelvismeret csak akkor válik kulcskérdéssé, ha az ismeretek kizárólagosan az adott nyelvhez kötődnek, vagy nem kötődnek – ezt pedig úgy hívják, hogy kultúra, vagy műveltség. Az oktatásügynek pedig respektálnia kellene a természetes rendet.
Természetesen ebben a folyamatban is vannak pontok, ahol érdemes és értelmes bevinni több nyelvismeretet, ugyanúgy, mint ahogy vannak olyan pontok is, amikor egyenesen káros nyelvismeretekkel terhelni a tanuló szubjektumot.
Az írás és olvasás tanulásának során egyenesen káros a többnyelvűségre való törekvés és természetes követelmény a tanuló szubjektum számára a lehető legegyszerűbb, leghatékonyabb módon közvetíteni a tevékenységével kapcsolatos információkat, tanácsokat, értékelést… Ha ezt meggondoljuk, akkor egyszeriben nyilvánvalóvá válik, hogy a gyerekek érdekét vajon milyen nyelvű képzésben való részvétel szolgálja legjobban.
Bizony megéltem már egy-két nyelvi problémát, mert az ilyen problémák mindig keletkeznek a nyelvhatárok környezetében. Vannak természetes okok, pl. költözés, vegyes házasságok, melyek tapasztalatai egyértelműen alátámasztják az anyanyelvi oktatás fontosságát, s az elhibázott csehszlovák, majd szlovák oktatáspolitika tömegével szolgáltatja az elrettentő példákat, ami alapján egy értelmes szemlélő könnyen dönthet úgy, hogy helyes irányt válasszon.
Sajnos a történelem elég példával szolgál arra nézve, hogy a többség sem jelent semmiféle garanciát, tehát az, hogy a többség mindig helyes dolgot művel nyilvánvalóan egy erősen megkérdőjelezhető állítás. Egy magát komolyan vevő ember nyilván mérlegel minden körülményt, mielőtt döntést hoz.
Ez az ú.n. iskolaválasztás és a körülötte felmerülő problémák elsősorban a manipuláció eszközeiről és hatékonyságáról szólnak.
Kívánom mindenkinek, hogy mielőtt döntését meghozza alaposan nézzen utána egy-egy döntését befolyásoló, vagy ilyen szándékú állításnak s csak akkor fogadja el, ha biztosnak véli, hogy nem akarja a másik fél félrevezetni, csőbe húzni. Hogy ez a mai Szlovákia általam is lakott részében nem könnyű? Valóban nem az, de a felmerülő nehézség még nem ok arra, hogy feladjuk a küzdelmet, és eleve lemondjunk arról a lehetőségről, hogy képesek vagyunk a helyes döntés meghozatalára.
Varga Lajos, Felvidék.ma
