Puss Sándort, a Nagyszombati Jezsuita Rendház tagját bemutatta a Kossuth Rádió is, Benkei Ildikó faggatta őt az Arcvonások c. műsorban március 28-án:
Puss Sándor ma az egyetlen jezsuita szerzetes a Felvidéken,a Nagyszombati Jezsuita Rendház tagja. Szerzetesként 1989-ig titokban dolgozott Pozsonyban, majd később az országos onkológia intézetben radiológusként segítette a haldoklókat lelkileg is – titkolva szerzetesi kilétét.
Egyetemi tanárként tevékenykedett Pozsonyban, Budapesten és Nagyszombatban, de tanított Rómában is. A 250 éve Tallóson megnyílt, első magyar állami árvaház születésnapján, július 18-án emléknapot szervez, amelyre az egész világból várja a vendégeket és a segítséget is.
A jezsuita szerzetessel beszélgetett a Kossuth rádió Arcvonások c. műsorában 2013 március 28-án Benkei Ildikó riporter.
A beszélgetésből megtudhattuk, hogy eredeti terv az volt, hogy nyárra szerveznek a tallósi kastélyba egy egyhetes tábort, ahová meghívnak gyermekeket, akik árvaházban nevelkedtek és mára már felnőttek és vitték is valamire, és természetesen előadókat, mint Böjte Csaba, és vendégeket Vajdaságból, Kárpátaljáról. A tallósi Esterházy-kastély ma a Nagyszombat Megyei Önkormányzat tulajdonában lévő zárt állami intézmény, de azért nyaranta a helyiek segítségével többször bejutottak, rendezvényeket tartottak. Szívesen jöttek ide, mert nagyon szép terület, zárt udvar, park. Mikor a helyiektől megtudták, hogy hamarosan 250 éve lesz az alapításának, akkor gondolkodtak el azon, hogy ezt valahogy meg kellene ünnepelni. Csak vártak, hogy valaki kezdeményezi majd, de mikor látták, hogy senki nem akar lépni, akkor kezdték el a szervezést.
Elmondta, hogy mikor kint volt Rómában pár évig, akkor találkozott Esterházy Alízzal. Kért tőle információkat, kapcsolatokat, kivel beszéljen a kastély örökösei közül. Sok-sok levelezés, érdeklődés után keresgéltek esetleg forrásokat, hogyan lehetne anyagilag is bebiztosítani az ünnepséget. Most ott tartanak, hogy három hónap múlva kezdődik az ünnepségsorozat és bár sok embert meghívtak, de anyagilag még nincs bebiztosítva. Az állami szervek megengedték, hogy emléktáblát állíthatnak, avathatnak is, de a táblát azt szerezzék be, arra nincs állami keret. Emlékszobát is nyithatnak, de a szobába a berendezést azt biztosítsák be. Az emléktáblára, hogy mit írjanak – hát írjanak valamit, majd eldöntik, hogy szabad, vagy nem szabad. Tehát ilyen problémákba ütköztek.
A szerzetes a világ magyarságához fordult levelezés útján és megható, hogy messze földről is jelentkeznek, például kanadai magyarok is. Az itteniek viszont még nem. Azért is szeretnék megszervezni az ünnepségsorozatot, hogy a csallóköziek, a mátyusföldiek tudják, hogy milyen kincs ez. Ez egy nemzeti örökség. Igenis büszkének kell rá lenni és rendbe kell szedni.
A hatalmas épület túlnyomó többsége használaton kívüli és pusztul. Egyetlen emlékszobát terveznek bele.
A beszélgetés során Puss Sándor elmondta azt is, hogy eredetileg nagyobb terveik és elképzeléseik voltak, mi mindent lehetne ott csinálni. Már ha csak azt vesszük figyelembe, hogy a Galántai járásnak nincs olyan intézete, ahol gyerekeket el lehetne helyezni rövidebb időre, vagy egyedülálló anyákat be lehetne fogadni, vagy akár fogyatékosokat, ill. szenvedélybetegeket. Óriási igény lenne, de sok-sok próbálkozás után feladta a tervet, hogy mindez a tallósi kastélyba kerüljön. Pedig jelenleg Szlovákiában 400-450 fiatal kerül évente az utcára, válik gyakorlatilag hajléktalanná. Tehát bőven lenne kin segíteni.
A szerzetes életútja is azt mutatja, hogy ezt ő már nagyon sokszor meg is tette, hogy segít másokon. Elmondta, hogy katonaság után első munkahelye egy gyermekotthon lett. Akkor még nem volt jezsuita. Belépett a noviciátusba és megengedték, hogy továbbra is ott dolgozzon. Ez a kommunista rendszer idején volt. Jezsuiták nem létezhettek hivatalosan, így nem hivatalosan volt szerzetes. Gyermekek között az árvaházban nagyon jól érezte magát és talán ezek voltak a legszebb évei. Azonban később jöttek a jezsuita tanulmányok és felettesei tanácsára olyan munkát kellett választania, ahol több ideje van tanulni. Így választotta a radiológiát, a terápiát, diagnosztikát, ami csak napi négy óra munkát jelentett. Az országos onkológiai intézetbe került, ahol egy más világot ismert meg, ahol már fiatalon is várták a halált. Elmondta, hogy egyre több időt töltött ott, nem volt elég a napi négy óra. Néha még éjszaka is bement, mert úgy érezte, hogy reggelre talán meg is hal az a valaki és nem beszélgetett eleget vele. 1989-ben jött a fordulat és ez a munka is befejeződött számára. Várta a jezsuita közös élet. A szerzetesek elhagyták a munkahelyeiket, bevonultak a kolostorba és hivatalosan, államilag is elismert szerzetesek lettek.
Arra a kérdésre, hogy miért választotta a szerzetesi pályát és azon belül is a jezsuita rendet elmondta, hogy az édesanyja szerzetes nővér szeretett volna lenni. 1950-ben be is vonult állítólag a kolostorba, csak épp azon az éjszakán elvitték a nővéreket és így csak üres kolostort talált. Az édesapja is ministrált. Szerette az egyházat, szerette a könyveket. Végül is így találta ki ő maga is, hogy lehet folytatni azt, amit szülei nem tudtak megvalósítani. Elmesélte, hogy nagyon jó plébánosa is volt, aki mellett megszerette a könyveket, a teológiát, a tanulmányokat, az irodalmat. „Mikor választanom kellett melyik szerzetbe vonuljak be, három lehetőségem volt. Pannonhalmán vannak bencések, tehát ott lehettem volna szerzetes azonnal. Csak ha én oda beléptem volna, akkor ott kellett volna maradnom. Én felvidéki vagyok és Felvidéken is szeretnék dolgozni szerzetesként.” Idehaza, Felvidéken viszont ha jezsuita szeretett volna lenni, akkor ki kellett volna szöknie Kanadába, ahogy ezt a magyarországiak is tették, mivel magyar jezsuiták elméletileg nem voltak a 80-as években. Vagy még az a lehetősége volt, hogy itt marad és a szlovák szerzetbe lép be, akik viszont föld alatt működtek és léteztek illegálisan. Ő ezt a nehezebbik utat választotta, hogy itt marad és sokáig titkolnia kellett, hogy ő szerzetes.
Ma is szlovák rendtársak között él egyetlen magyarként a Felvidéken.
A szerzetes elmondta, hogy életét az az elv vezéreli, hogy: – ne várjátok, hogy mások gondoskodjanak rólatok. Ezt II. János Pál pápa mondta 1991-ben a Népstadionban Budapesten a fiataloknak.
Arra a kérdésre, hogy ahhoz mit szólt, hogy éppen jezsuita lett a pápa – a válasza az volt, hogy nagy meglepetés volt számára is. Vegyes érzések töltik el. Elmondta, hogy aki nem szereti a pápát, az a jezsuitákat sem nagyon szereti. És most, hogy a pápa jezsuita, számítanak arra, hogy lesz nyomás és lesznek támadások nemcsak a pápa iránt, de irántuk is, mivel a jezsuiták a pápának a belső emberei, a közvetlen munkatársai. A Vatikán, a Pápai egyetem az mind jezsuita kézben volt. Aki a pápának akart ártani, akkor az ártott a jezsuitáknak.
Ferenc pápától azt várja, hogy folytatni fogja, amit eddig is csinált. Talán megtanítja a többieket is, hogy lehet szerényebben élni. Azt hiszem fogékonyabbak leszünk az egyszerű szociális értékek iránt – mondta.
A szociális munka mellett Puss szerzetesnek tervei is vannak, mégpedig a nagyon szép Árpád-kori templomnak a felújítása a Somorja melletti Sámoton. De évek óta van olyan tapasztalata, hogy egy épületet, miután rendbe hozták, gyakran elveszítik, mert egyházi épület. És ezért végül is oda jutottak, hogy ne egyházi létesítményt építsenek ezután, hanem egy alapítványt hozzanak létre. A templom,nagyon értékes Árpád kori templom, IV. Béla építtette, ma agyon rossz állapotban van. A templom melletti rész és a környéki temető viszont most egy szemét lerakat. A területet rendbe hozzák és ott szeretnének felépíteni egy közösségi házat. Mivel évek óta szenvedélybetegekkel foglalkozik, olyan helyet keresett, ahol van termőföld, lehet gazdálkodni, Sámot erre a célra is ideális. A sámoti közösségi ház a tervek szerint nem egyházi épület lesz, nem egyházi területen. „Reméljük, hogy így magyar kézben marad. Az alapítvány, az alapítók, a kuratórium helyi magyar emberek lesznek.
Azt remélem, olyan hely lesz, amely a kezünkben marad és oda már el merem vinni a könyvtáramat, nem fog szétszóródni” – mondta Puss szerzetes. Azt is elmesélte, hogy a könyvtár szívügye gyerek kora óta. Kb. ötezer kötetes könyvtára van. A könyv szeretetére és megbecsülésére tanították szülei is és plébánosai is.
Több szerzetes atyát ismert Szlovákiában, akik még tudtak magyarul. Nem vallották magukat magyarnak, de beszéltek magyarul. Gyönyörű szép könyvtárral rendelkeztek és amikor elhaláloztak és felszámolták a tulajdont, akkor általában ezeket félredobták, mondván, hogy erre nem lesz szükség. Ezek nem mind egyházi könyvek, az atyáknak voltak nagyon szép irodalmi könyveik, amiket megmentettem.
Visszatérve a tallósi eseményhez, elmondta, ezen a nyáron 12. alkalommal rendezik majd meg a keresztény családtábort. 22 éve foglalkozik fiatalokkal. Így aztán természetszerűleg azok a fiatalok, akikkel kezdett foglalkozni, egyetemisták lettek, rajta keresztül ismerkedtek meg, ő adta össze őket, gyermekeiket keresztelte. Az ifjúsági táborok családi táborokká fejlődtek. Most kötelező évente legalább egy családtábort összehozni, ahol összejönnek, találkoznak, beszélgetnek.
A kérdésre, hogy Nagyszombat, ahol a rendházuk van, mennyire őrzi a jezsuiták emlékét, ottlétét, Pázmány Péterét a válasz az volt, hogy a Tallósi kastélyt az Esterházyaknak köszönhetik, ahogy Nagyszombaton is az egyetemi templomot, amit megépítettek. Így aztán nem lehet kitörölni az emlékeket, Pázmány emlékét sem.
Hisz-e a magyarság megmaradásában, esetleg abban, hogy nem fogyatkoznak itt a Felvidéken, kérdezte Benkei Ildikó, az atya elmondta, hogy öt évet töltött Kárpátalján és ott valóban az volt a jelszó, hogy megmaradni. Ő már akkor mondta, hogy nem elég megmaradni. Bízik abban, hogy a gyermekek, az unokák tisztelni fogják őseiket, a nyelv nem fog kihalni. A családtábornak egyik különlegessége, hogy itt több a gyerek, mint a felnőtt. Elmesélte, hogy baráti körében, ismeretségi körében akinek csak három gyereke van, az szégyelli magát. 4-5-6 gyerek az, amit ott a keresztény családok mernek vállalni. Tehát számára ez biztató, hogy a magyar keresztény katolikusok megmaradnak.
A beszélgetésből azt is megtudhattuk, hogy a szerzetes élt és dolgozott Rómában is, ahova először 1991-92-ben küldték ki. „Talán azért, hogy ne maradjak itt, hogy ne kapjon funkciót”, teszi hozzá Sándor atya. Első két évét tanulmányokkal töltötte Rómában, majd hazajött és elment Kárpátaljára. 2000-ben haza hívták. Itt tanított az egyetemen, majd ismét ment Rómába, ahol szintén tanított a Gergely Egyetemen három évig. 2010-ben újra haza hívták. De ő úgy döntött, hogy ha már Rómában nem taníthatott, akkor itt Szlovákiában már nem fog tanítani, hanem szociális munkát szeretne folytatni, szenvedély betegekkel foglalkozni –hallhattuk Puss Sándor, jezsuita szerzetes nyilatkozatából.
A Kossuth rádió Arcvonások c. műsorában 2013 március 28-án elhangzott beszélgetés szerkesztett, írott változata, riporter: Benkei Ildikó. Meghallgatható itt.
Kossuth rádió/Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”37584,36499,38560″}
