Végignéztem a nagy várakozással beharangozott magyar-cseh futballmecset, amikor nem csak a remélt győzelem maradt el, hanem feladtam a reményt is, hogy valaha is ütőképes nemzeti válogatottunk lesz.
A magyar szövetségi kapitány minden múltbéli ígérete ellenére, hogy nem kísérletezget többet, szinte minden mérkőzésen más és más felállásban lépteti csapatát a pályára. Ez a magyarázata annak, hogy az összjáték döcög, nem értik és érzik egymást a játékosok.
A cseh csapat sokkal összecsiszoltabb játékot produkált, és csak kapusunknak, Bogdánnak köszönhető, hogy nem veszítettünk, amely tény megrengette volna a játékosaink amúgy is silány önbizalmát az elkövetkező bukaresti élet-halál meccs előtt. Ott a hazaiak duzzadnak majd az önbizalomtól és nem kevésbé a felfűtött nagyromán indulatoktól. (Igaz is, Nagyrománia nem bűn?)
Budapesten kiállni négy cseh védővel körülvett egy szál csatárral, amikor minden erővel támadni kellene, nem csak botor taktikáról tanúskodik, hanem az önbizalom hiányáról tanúskodó félelemről: vajon mi lesz, ha kikapunk?
Úgy néz ki, hogy megfeledkeztünk már az aranycsapat pofonegyszerű taktikájáról, miszerint legjobb védekezés a támadás, mert nem baj, ha három gólt kapunk, csak rúgjunk négyet. Amíg támadunk, addig nem hibázhatnak folyvást /titkon/ a mind egy szálig csatárnak készült hátvédjeink. Ez abból is látszik, hogy szívesen villognak az ellenfél kapuja előtt, ahol nincs semmi keresnivalójuk, mert nem érnek időben vissza, mikor az ellenfél kitámad.
Csak a „böszme” ember tagadhatja, a magyar futball hagyományának és a nemzeti mentalitásnak inkább megfelel a támadó futball, amely jobban vonzza a nézőket, akik kromoszómáikban hordozzák az édes vágyat, hogy ötszáz év sorozatos történelmi vesszőfutásai után, valahol, akár a focipályán is diadalmaskodjunk.
Bebizonyosodott, a magyar lélek mély depresszióban leledzik, mert népességünk a jobb gazdasági helyzetben levő utódállamokban is azonos arányban fogy, mint az anyahonban, ahol a sikertelenség tudata, megfejelve még az elszegényedett néprétegek pesszimizmusával elvégezte a magáét.
A szoclibek Orbán Viktor kormánya szemére vetik, hogy országszerte új stadionokat, sportpályákat, uszodákat épített, míg a nép nyomorog, és az első félévben alig fél százalékkal emelkedett a GDP, ráadásul visszafizette az IMF-kölcsön utolsó részletét is.
Mindez csak látszat, ami arra jó, hogy növelje a Fidesz populizmusát – állítják, imígyen készülődvén a következő választásokra.
Én azt mondom, nem a populizmusát növeli, hanem a popularitását, népszerűségét, ami lényeges különbség, ugye? Mert végre valaki a nemzeti tudat célzott megerősítését véli fontosnak, olyan országban, ahol a bolsevizmus alatt csak az osztályöntudat megerősítése, valamint a kétszeres háborúvesztes szégyenérzetének ébrentartása volt a cél.
Nézzétek csak, hogy ez a meghasonlott nemzet évtizedek óta, hogy remél, hisz a magyar futball dicsőségének föltámadásában, amikor egy világbajnoki részvételt egy újabb honfoglalásként élhet meg.
A Magyarország – Csehország barátságos labdarúgó-mérkőzést Budapesten a Puskás Ferenc Stadionban 2013. augusztus 14-én játszották 1:1 eredménnyel.
Jóba Alajos, Felvidék.ma
MTI Fotó: Illyés Tibor
