Poľný Berinčok – Mezőberény szlovák neve, azé a településé ahol az általános és középiskolai tanulmányaimat folytattam és ahol a serdülő ifjúkorom nagyobb részét töltöttem. Köztudomású, hogy Mezőberényben három nemzetiség – a magyar, a szlovák és a német – él évszázadok óta egymás mellett békében, komolyabb összetűzések, feszültségek nélkül.
A fentieket csak azért írtam le, mert tegnap Kassáról – ahová a Via Nova ICs szervezett békés demonstrációt az Alkotmánybíróság épülete elé – Budapest felé autózva azon gondolkodtam, hogy vajon mitől fél a többségi társadalom még mindig ennyire Szlovákiában? Már többször is leírtam, hogy számomra ez azért érhetetlen, mert egy olyan vidékről származom – Békés megyéből, a Viharsarokból – ahol több őshonos nemzeti kisebbség él évszázadok óta és ez nem hogy hátrányára, hanem éppen ellenkezőleg, előnyére vált ennek a vidéknek. Általános iskolás koromban teljesen természetes volt a számomra, hogy az osztálytársaim között vannak Schafer, Köhler, Hoffmann vezetéknevűek, az egyik legjobb gyerekkori barátomat pedig Vrbovszkinak hívták.
Az előbbi gondolatmenethez visszakanyarodva: azt például minden mezőberényi tudja, hogy a város azért volt fejlettebb és iparosodottabb a szomszédjaihoz képest, mert ott az előbb említett három nemzetiség között mindig volt – egy kis jó értelemben vett – versengés, rivalizálás és ez vitte előre a települést, ez biztosította a gyorsabb fejlődést. Ha egy sváb gazda házat épített, akkor az szinte biztos volt, hogy a tót vagy a magyar társa is legalább akkorát, ha nem nagyobbat épített.
Azt ugyan kár volna tagadni, hogy az asszimiláció az anyaországban valóban nagyfokú, de azt is hozzá kell tenni, hogy ez soha nem erőszakkal történt. Személy szerint én kifejezetten sajnálom, hogy Mezőberényben vagy Békéscsabán a fiatalabb nemzedék tagjai szinte egyáltalán nem beszélik őseik nyelvét. Eleken nem lehet sváb, Gyulán nem lehet román szót hallani és bizony – sokak meggyőződésével ellentétben – ezzel is szegényebbek lettünk.
Remélem, hogy egyszer majd Szlovákiában is rájönnek, hogy az ott élő nemzeti kisebbség egy komoly kulturális és lehet, hogy csúnyán hangzik, de igen, gazdasági érték és amely nem szegényebbé, hanem épp ellenkezőleg, gazdagabbá teszik az országot. Ebben bízva és – lassan már – a szokásos formulával zárva: Hajrá Via Nova ICs! Hajrá Felvidék!
Ladó Balázs
