Isten, áldd meg a Magyart, jó kedvvel, bőséggel – szól nemzeti imádságunk, melynek szövegét Kölcsey Ferenc 1823-ban e napon tisztázta le s így lett január 22-e a magyar kultúra napja.
Nagy költőink látnokok is egyben, ez szent meggyőződésem, máskülönben nem lehetséges Himnuszt, Nemzeti dalt, Szózatot, Góg és Magógot, Üzenet hazát örökül hagyni. Kölcsey is ilyen látnok volt, érezte-megélte nemzete múltját, jelenét, de még a jövőjét is, midőn a Himnusz sorait papírra vetette. Nem véletlenül fordult a Mindenhatóhoz azért, aminek leginkább híján volt a nemzet akkor is és most is: jókedvért, bőségért.
Manapság, amikor pedig színes papírokért cserébe bármi megszerezhető, sokkal nagyobb hiány van ebből az áldásból, mint azt Kölcsey valaha is gondolhatta. Mogorva, ráncolt homlokú népség lett belőlünk itt a Kárpátok alatt. S még ha a viharos múlt században nem is volt túl sok okunk a vigasságra, attól még tény, hogy ez a sok méreg, ez a sok epe előbb-utóbb el fog emészteni bennünket. Hagyjuk most a politikát – ha ezt a szempontot vesszük, legalább két nemzet vagyunk a két nagy politikai tábor mentén tagolódva, akik egymással a legjobb esetben is “csak” nem kommunikálnak, de még e táborok is további szekérállásokra osztódnak. Hagyjuk most egy pillanatra ezt a törésvonalat és nézzünk körül mindennapjainkban.
A főváros utcáit járva úton-útfélen lehajtott fejű, magukba révedő embereket látok. Egyre többször, egyre többet. Arcukon a mázsás gond és keserűség: mintha csak egy egész élet terhét viselnék. Beállok a sorba – jegypénztárnál, boltban, hivatalban, bárhol – és azonnal érzem magam körül az ingerültséget, a feszültséget, a türelmetlenségből fakadó negatív érzelmek hullámait. Nem, nincs hatodik érzékem, csak épp süketnek kéne lennem ahhoz, hogy ne érezzem e hullámokat, ne halljam a szitkozódást, zsémbelődést, “beszólogatást”, amivel a tehetetlen törpe próbálja magát óriásnak láttatni. Jókedvnek, derűnek semmi nyoma.
Egy banktisztviselővel akadt hivatalos ügyem: másfél órás ügyintézés, kötelező pléhpofa, monoton zongorázás a számítógép klaviatúráján, tucatnyi nyomtatvány és még több “ide kérek egy aláírást”. S mikor megkérdezem, hogy telik a napja, milyen a munkája és még melegen mosolygok is hozzá, látom rajta a rettenetes zavart. Hogy létezik, hogy nem utálatoskodok vele felháborodottan, hogy másfél óra alatt nem képes végére járni egy egyszerű ügynek, ráadásul közben nyilvánvaló hibákat vétve. És csak nagyon nehezen tudja elfogadni, hogy mégis lehet így is. És elkezdünk beszélgetni: két, egymás számára vadidegen ember, látható “generációs különbséggel”, akik többé talán nem is találkoznak az életben. Hétköznapi dolgokról: munkáról, családról, erről a megbolondult időjárásról, amitől egyikünk sem tud jól aludni. Közben kopognak a billentyűk, sorakoznak a pecsétek, aláírások: kész, már végeztünk is, ügy lezárva.
Nyoma sincs már a ráncolt homloknak, kölcsönös jókívánságokkal búcsúzunk. Jókedvvel, bőséges jókedvvel.
És ez a lényeg: ha anyagi bőséget nem is, de jókedvet bármikor teremthetünk barátaink, ismerőseink, sőt, “ismeretlenjeink” számára is. Ebből korlátlan mennyiség áll rendelkezésünkre. Csupán a harag, a düh, a gorombaság az egyetlen luxus, amit nem engedhetünk meg magunknak az életben.
Ma, amikor méltósággal ünnepeljük a magyar kultúra napját szerte a Kárpát-medencében, egy pillanatra talán gondoljunk így, e hétköznapi, szó szerinti értelmében is nemzeti imádságunk első soraira…
Szűcs Dániel, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”43710,37618,43718″}
