A vízről folytatott kemény vita, melynek az utóbbi időben szemtanúi vagyunk, nélkülöz minden szakmaiságot, természettudományi szempontot, annak ellenére, hogy a „víz közös természeti kincsünk” frázist szinte valamennyi megszólaló elsütötte, utalva a szlovák alkotmányra és törvényekre.
Magától az alkotmánytól természetesen nem várhatjuk el, hogy természettudományos alapossággal indokolja e tényt, főleg, hogy megalkotásakor senki sem kérte ki a szakértők véleményét. El kell viszont mondani, hogy az alkotmány 4. cikke alapján „Az ásványi kincsek, a barlangok, a föld alatti vízkészletek, a természetes gyógyvízforrások és a folyóvizek a Szlovák Köztársaság tulajdonát képezik.” Az első két tétel, tehát a „az ásványi kincsek” és „a barlangok”, a meg nem újuló természeti erőforrások közé tartoznak. Ha egyszer kimerülnek, több nem születik belőlük, mint ahogy pl. a gazdaság számára fontos érclelőhelyek nálunk már szinte teljesen kimerültek. Ezzel szemben viszont a „föld alatti vízkészletek” és „a természetes gyógyvízforrások” megújuló természeti erőforrások – a víz természetbeni körforgása révén újratermelődnek, mely folyamat elsősorban a „tégelytől” függ, melyben ez a folyamat végbemegy.
Kérdés, mit birtokol az állam a „folyóvizekből”? Állami tulajdont tartósan csupán a folyómedrek képeznek, belőlük is csupán azok, melyek a Szlovák Vízgazdálkodási Vállalat kezelésében állnak, eseteként az Erdőgazdálkodási Állami Vállalatéban. A víz ugyanis a mederben állandó folyásban, mozgásban van, eltérő mennyiségben és minőségben van jelen, a nagyobb folyókba torkollik esetenként az államhatáron túl, majd a tengerbe ömlik. A határfolyók és határon átnyúló folyamokból nyert víz felhasználását nemzetközi szerződések szabályozzák, az ilyen vizet tehát nem használhatjuk fel korlátlan mennyiségben. Emlékezzünk csak a régi Duna-mederbe juttatott vízmennyiségről folytatott vitákra Magyarországgal a bősi vízi erőmű kapcsán. Az alkotmányból eredően a logika azt diktálná, hogy elsősorban a meg nem újuló természeti erőforrásokat kellene védenünk. Szlovákia erőforrás-politikája viszont a nyersanyagokat – elsősorban a nemfémeket – egyre inkább elsősorban exportcikknek tekinti. Amennyiben korlátlan mennyiség állna rendelkezésre belőle, mint ahogy az régebben volt, valószínűleg boldogan szállítanánk ki többet. Sem az alkotmány, sem más törvény nem tiltja kivitelüket, annak ellenére, hogy nem megújuló természeti erőforrásnak számítanak. Az alkotmány 44. cikke csupán azt mondja ki, hogy „az Állam köteles törődni a természeti források kíméletes hasznosításával…”. Ez egyébként így van világszerte. Annak az államnak, mely saját szükségleteinél jóval nagyobb tételben ásványkincseket birtokol – a nem megújulókat is beleértve – azok számára ez politikai tőkét, stratégiai erőfölényt kölcsönöz, mely elsősorban épp ezek külföldre való exportjában nyilvánul meg.
Amennyiben az adott állam csupán tulajdonként kezeli, és kizárólag saját maga használja fel meglévő tartalékait, valamint nem is tervezi annak külföldre szállítását, stratégiai jelentőségről legfeljebb abban az értelemben beszélhetünk, hogy az adott területen önellátó, s ez egyfajta biztonságot jelent számára. Épp ezért az SZK erőforrás-politikája az állam mint az ásványkincsek tulajdonosa fő feladatának – egyebek mellett és helyesen – az ásványkincsek ésszerű és hatékony felhasználása feletti felügyeletet határozza meg a vonatkozó törvények alapján. Ebből eredően pl. az arany- és uránbányászat körüli legutóbbi botrányoknál alig említették a kiviteli tilalmat, a kitermelést a bányászat okozta környezeti terhelés miatt akadályozták meg.
Mi a helyzet a Kis-Duna-medencében található „stratégiai” vízkészlettel, mely a legnagyobb Közép-Európában? E készlet nagy része Szlovákia területén található a Duna menti alföld hidrogeológiai régióban, melyért elsősorban nem a víznek, hanem e terület geológiai-geomorfológiai fejlődésnek lehetünk hálásak. A legutóbbi geológiai korok – pleisztocén és holocén – idején a Duna a Dévényi-kapun történt áthaladása után a Kis-Duna medencéjét a felső folyásból származó kavics és homok hordalékkal töltötte fel, helyenként 400 m mélyen. Ez a hatalmas víztartó medence, melyben a számítások szerint 25 ezer l/s felhasználható víz található (összehasonlításképpen: Szlovákia „kitermelése”, vagyis felhasznált vízmennyisége kb. 16 ezer l/s). A vízkészlet állandó feltöltését a Duna biztosítja, elsősorban az Alpokból és magasabban fekvő helyekről magával hozott vízzel, átlagosan 20 ezer l/s nagyságban, míg a Szlovákia területén összegyűlt víz mennyisége csupán 6-7 %-ot tesz ki. Számítások igazolták, ez a vízmennyiség ráadásul növekszik. Természetesen Szlovákia nem minden területén rendelkezik ekkora tartalékkal, ellenkezőleg, néhol hiány mutatkozik. Országos viszonylatban azonban víztöbblettel rendelkezünk, felhasználásának módja és mennyisége műszakilag megoldott, ez elsősorban gazdasági és politikai kérdés.
A fentiekben leírtak miatt a „vízháború” nagymértékben túlpolitizált. A jelenlegi törvény valóban nem szabályozza kellőképpen az ivóvíz külföldre történő szállítását – vagyis nem tiltja azt. Tudomásul kell vennünk, hogy a jelenlegi szlovákiai politikai légkörben, ahogy az illetékes minisztérium megnyitotta a vonatkozó törvény módosításának kérdését, az ellenzék azt rögvest gyanúsnak ítélte, és ellentétes magatartást vett fel. A kormány következő lépése – az ivóvíz külföldre való szállításának alkotmány általi tiltása – a helyzet körül kialakult hisztériát csak feleslegesen fokozta. Ezt a lépést azért sem tartjuk adekvátnak, mert ha következetesek akarunk maradni, elsősorban a nem megújuló természeti erőforrások kivitelét kellene tiltani, vagy adott esetben valamennyi természeti erőforrás exportját, melyek felügyeletét az állam látja el. Az erdős területek megújulása például sokkal lassabb folyamat, mégsem valószínű, hogy bárki az alkotmányban tiltaná be a túlzott fakitermelést és -kivitelt.
Tény, hogy a megfelelő erdőgazdálkodás a vízkészletek megóvásának az előfeltétele, ráadásul a kitermelt fa külföldre szállítása Szlovákia számára biomassza- és megújuló energiaforrás veszteséggel jár, a fából készült termékek hozzáadott értékéről nem is beszélve.
A szellem már kiszabadult a palackból, a törvény módosítása már valószínűleg elkerülhetetlen. A mi véleményünk az, hogy minden módosításnak a vízkészletek lehető legbiztonságosabb és legésszerűbb felhasználását kell szolgálnia, ideértve az ivóvíz esetleges külföldre való szállítását is. Az állam szerepe szempontjából az alkotmány 4. és 44. cikke alapján döntő fontosságúnak tartjuk azt biztosítani, hogy az esetleges kivitelből – akár palackozott formában is – származó bevételből a tulajdonos részesüljön, pl. azzal, hogy a kivitelből származó haszonból a belföldre szánt ivóvízhez járul hozzá, kedvezményes ivóvízhez juttatva saját lakosait. Amennyiben tényleg alkotmánymódosításra kerül sor ezen a téren, úgy biztosítani kell, hogy az esetleges változtatások valamennyi természeti erőforrást egyformán figyelembe vegyenek, ehhez pedig a megfelelő szakemberek bevonása szükséges.
Miklós László, Felvidék.ma
