Dobos László felett Ft. Fazekas László, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház püspöke mondott gyászbeszédet, melyet Reményik Sándor „Ahogy lehet” című versével kezdett.
„Megszomorodott szívű gyászoló család, gyászoló keresztyén gyülekezet! Reményik Sándor „ Ahogy lehet” című versében így ír:
Fogcsikorgató türelemmel,
Összeszorított szájjal –
Krisztus-követő bús próbálkozással,
Majd daccal, lobbanóval,
Fojtott igével és visszanyelt szóval,
Tenyérrel, mely sima örökké,
Csak a zsebben szorul ököllé –
Keserű, tehetetlen nevetéssel
Békülve meg akármi rendeléssel –
Nem csodálkozva már – és csodálkozva mégis,
Hogy rajtunk ez is, az is megesett:
Hordozzuk, testvéreim, ezt a hordhatatlan,
Kínszenvedést virágzó életet.
Ahogy lehet…
Azért olvastam fel ezt a versszakot Reményik Sándor verséből, mert most Isten bennünket egy olyan ember koporsója mellé állított, aki, az „Ahogy lehet”, harcban próbált generáció tagjaként élte közösségünkben életét. Dobos László, az író, a politikus, kritikus, életének a nyolcvannegyedik évében július 25-én visszaadta a lelkét teremtőjének. Nem is temetés ez, hanem tiszteletadás, és erőmerítés ahhoz, hogy Krisztus-követő bús próbálkozással, hogyan lehet megmaradni annak, akivé az Isten teremtett. Hogyan lehet megmaradni embernek az embertelenségben. És ehhez jön segítségül Jeremiás próféta, a maga vívódásával, keserveivel, gondjával, Istenhez kiáltásával , ahogy előszámlálja fájdalmait. Isten Jeremiás prófétát elhívta és azt mondta neki, hogy „már az anyaméhben ismertelek Téged és prófétává rendeltelek”. Ő tiltakozik, és azt mondja „ifjú vagyok én Uram és az én ajkamnak beszéde is ilyen”, és Isten megérinti az ő ajkát, és igét ad az ő szájába. Vannak, akiket Isten ilyen szolgálatra hív el, akinek a szájára mondanivalót ad, akinek problémákat látó, meglátó szemeket ad, akinek távolba tekintő elmét ad, akinek megadja a lehetőséget keresni a módot, hogy a jót és a rosszat hogyan mondja ki, hogyan mondja el. És Jeremiás belekeseredik, és azt mondja: „Nem emlékezem róla, nevében többé nem szólok…” Mégis, a próféta újabb és újabb erőt kap, újból és újból nekilát és fölveszi a harcot.
Ilyen élet volt Dobos Lászlóé, aki 1930-ban született Királyhelmecen, és a körülmények, a sárospataki neveltetés, a tanulmányai mind-mind arra késztették, hogy az elszakítottságban élő magyarság szemét nyitogassa, boncolgatva a történelem formálta sorskérdéseket. Igyekezett olyan igazságokat kimondani, amelyeket meghallva, úgy érezte, el kell, hogy induljon valami. Tudta nagyon jól, és le is írta, hogy nekünk gondolkodó nemzetiségre van szükségünk, amely képes beleszólni sorsának alakításába. Politikus nemzetiség kell, s ezért vállalta ő maga is mindazt, amit Isten egész élete folyamán teherként reá helyezett. Amivel úgy gondolta, hogy segíthet a kis emberen, segíthet a nemzeten. Ezért lett pedagógus, majd tanársegéd, írószövetségi titkár, főszerkesztője az Irodalmi Szemlének, a Tatran Kiadó vezetője, a Csemadok elnöke, majd tárca nélküli miniszter, később a Madách igazgatója, a Madách Posonium ügyvezetője, ezért vállalta a munkát a Magyarok Világszövetségében, amelynek társelnöke volt, majd nemzetgyűlési képviselő, s a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Olyan közéleti személyiség volt, akinek tevékenysége iránymutatás is volt a felvidéki magyarság számára. Azért soroltam föl élete állomásait, mivel mindegyik ezek közül egy-egy kitörési pont is volt, ahol a szolgálatát végezni tudta.
Amikor a koporsója mellett állunk, nemcsak ezekről a dolgokról kell emlékeznünk, és a gyászba borult család sem csak ezekről emlékezik, hanem a családi körre gondolok. Ti láttátok a harcokat, átélői voltatok mindannak, amiért szorgoskodott és küzdött. Még kisfiú voltam, amikor megéltem azt, hogy a család Kistárkányba jött, és édesapám azt mondta: „Itthon vannak Dobos Laciék!” Én akkor még nem tudtam sok mindent, de éreztem, hogy olyan emberről van szó, aki olyat tesz, amire érdemes odafigyelni.
A prófétának is el kellett szenvedni a rágalmazást. Jeremiás az ő fájdalmának felsorolása végén azt mondja: „De az Úr velem van, mint hatalmas hős…” Az Úr velem van, – mindezt csak az tudja felvállalni, aki bizonyosságként éli meg ezt a kijelentést, hogy „ az Úr velem van”. Akinek megvan ez a bizodalma, hogy az én utamon Isten az óvó kezét fölöttem tartja. Úgy gondolom, Laci bácsi ezt érezte és tudta.
Amikor Pozsonypüspökin utolsó alkalommal találkoztunk, érdekes módon az imádság és az Istenről való beszéd szinte fölvillanyozta, s világosan beszélt azokról a dolgokról, amiket átélt. És mielőtt elváltunk volna, így szólt: „Csak azt akarom mondani, ne hagyjátok!”. Én tudtam, hogy mire gondol. Arra gondolt, hogy ne hagyjuk el azt az irányt, amit Isten elénk állított, ne hagyjuk el az Istent! Ne hagyjuk el azokat az alapokat, amelyen nemzedékek nőttek fel, és váltak értékteremtőkké! Elesettségünkben, gyászunkban, veszteségünkben egyedüli vigasztalásunk Isten. Isten által láthatjuk meg azt, hogy ki mire teremtetett, kinek milyen ajándékok adattak, és ki hogyan vállalja föl azt, hogy ezeket az ajándékokat odatárja, odaontja, vagy sokszor eltékozolja mások javára.
Most búcsúzunk Tőle azzal a reménységgel, hogy Isten őáltala sok ajándékot adott nekünk. A legnagyobb ajándék az, hogy reménységünk lehet, és vigyük tovább ezt az örökséget” – mondta Fazekas László, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház püspöke.
Felvidék.ma
Fotó: Petrás Amália
Dobos László búcsúztatásán készült felvételek Képgalériánkban ITT>>> tekinthetők meg.
{iarelatednews articleid=”47676,47672,47669,47644,47641,47640,47558,47537,47533″}
