„Mára már többet nyom a latban a csapat építésekor a pénz, mint a tehetség! Akinek pénze van, az nem kényszerül a lehető legtökéletesebbre kicsiszolni egy-egy játékos tálentumát, hanem vesz egy, az igényeinek jobban megfelelő labdarúgót, ráadásul a közepes képességű focistát is „kiképezheti” az edző használható láncszemmé a videofelvételek segítségével…
Egy pénzes, tehetős klub az orvosi ellátástól kezdve a játékosok étkeztetéséig és a bírókkal kialakított kapcsolatokig mindent megszervezhet. Az istenadta tehetségek gyakran csupán kínlódnak a pályán, mert erőtől duzzadó személyes őrzőik mozdulni sem hagyják, kíméletlenül elkaszálják őket az első kecsegtető helyzetben. Az idei, Egyesült Államokbeli világbajnokságot (1994) nem tudtam végig követni, mert közben megoperáltak.
Annyit azonban megfigyeltem, hogy ma már erőnlétben és technikában szinte mindegyik résztvevő elérte a legjobbak szintjét. Egy Nigéria is ott lehet az élvonalban: hátránya már csak a taktikai éretlenségben rejlik, mivel játékosai még nem képesek minden helyzetben felelősségtudóan, „filozofikusan” elemezni a játékot és így gyakran, ordító hibákat vétve, maradnak alul.
A brazilok végre megtanultak fegyelmezetten védekezni – azért lettek világelsők. A foci állandóan változik, egyre rőteljesebb a meccseken a pénz és a politika befolyása… Én aztán a DAC-tól Bártfára szerződtem, majd besegítettem a pozsonyi Rapidnak. Ezután egy kis munkanélküliség következett. Ekkor tisztázódott, hogy egyre sűrűbben jelentkező egészségügyi panaszaim nem szüntethetők meg műtét nélkül.
Hosszú éveken át szenvedtem nyelőcsőszűkület miatt. Sokan azt képzelték, hogy az időnkénti „pityizálás” okozza a panaszokat…Nem állítom, hogy remete voltam, de gyakori rosszulléteim és fájdalmaim oka a nyelőcsőszűkület volt – senkinek sem kívánom, hogy ilyen betegség kínozza. A műtéten szerencsésen túlestem, s már pár nap múltán az Artmedia kispadján ültem Pozsony-Ligetfaluban. Ez az együttes a csapatom mostanában.
Hívtak ugyan – harmadszor! – a DAC-hoz is, de nem tudtunk megegyezni, pedig visszahúzott a szívem, mivel felejthetetlen éveket töltöttem ott. Gyakran nézegetem a régi fényképeket és eszembe jut, hogy ormótlan cipőkben, fűzős labdákkal indult a pályafutásom Tardoskedden. Traktor után kötött pótkocsikon „utaztunk” – a széltől-esőtől, s az ellenfél szurkolóinak bosszújától az édesapám óvott – valósággal a szárnya alá vett.
Ma bárki beszerezheti magának a legkiválóbb felszerelést, a játék mégsem lett érdekesebb és izgalmasabb! Azt hiszem, egyetlen egy szempontból egyáltalán nem változott a helyzet a foci házatáján: minden a hozzáálláson múlik ma is. Aki szeret játszani, az örömmel várja az edzéseket, és annyit gyakorol, amennyit bír. Ma gyakran látok szenvtelen arccal küzdő, lélektelen robotokat a pályákon – alig várják, hogy a bíró lefújja a meccset. …
Elmondom még, hogy 1994 szeptemberében módom lett volna találkoznom Pelével Kassán, a Szlovákia-Brazília öregfiú mérkőzésen, ahová a Fekete Gyöngyszem Masopusttal és Viktorral együtt – Borbély József menedzsere révén többször is meghívott. A végén mégsem találkoztunk, állítólag sérült voltam – ezt jelentették be a sajtóértekezleten.
Pelé nem titkolta csalódottságát, és én sem tagadom, hogy újabb keserű pirulát kellett lenyelnem. Örömmel bújtam volna a címeres mezbe, ha erre a csapat összeállítója felkér. Természetesen szó sem volt sérülésről…Úgy tetszik, az a bizonyos, a mexikói világbajnokság előtt rám telepedett átok még mindig rajtam ül – lehet, hogy ez a sorsom?”
(A befejező rész következik.)
Fotók: Szikora családi archívumából és M. Nagy László felvételei.
Batta György, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”45924″}
