Hej, mi volt ott, amikor odaértünk Isonzóhoz, a folyó széles volt, de a vize sekély, benne hatalmas kődarabok, és ezeken ugrálva jutottunk át a túlsó partra. A folyótól úgy 70-75 méterre voltak a kijelölt állásaink, ahol elhelyezkedtünk. Alighogy odaértünk, az olaszok azonnal támadni kezdtek. Mi azonban visszavertük a támadást, és kivertük az olaszokat az állásaikból.
Tudod, Karcsi, annak is szemtanúja voltam, amikor az olaszok áttörték a frontvonalat. Nem messze a tengertől, úgy 500 méterre voltunk. Ezen a részen magas hegyek húzódtak a tengerparton, hatalmas fehér sziklák. Ahogy ereszkedtünk le a Földközi-tenger felé, akkor történt az áttörés, de nem a mi szárnyunkon, hanem tőlünk távolabb. A mi oldalunkon akkor nem volt támadás.
Végül odaértünk azokba az állásokba, ahol a harcok voltak, és borzalmas kép tárult elénk. Az előző támadásoknál az olaszok valami vegyi anyaggal lefújták a németek hadiállásait, és a katonák, ahol voltak, ott haltak meg. Mindjárt a hadiállás előtt két német katona holtestébe botlottunk, akiket már a patkányok rágcsáltak. Ezek rejtett állások voltak, nem is lehetett észrevenni az út felől. Beljebb mentünk, s ekkor fedeztük fel a sok halott katonát, a hullák már harmadnaposak voltak, a tetemeken patkányok szaladgáltak, lőtt seb egyikükön sem volt, hogy mitől haltak meg? Talán valamilyen gáztól.
Mi, magyarok mentünk tovább a síkon, a hegyek lábainál, mert az volt a parancs, hogy menni és menni. Beértünk egy olasz gazda tanyájára, akinek jól berendezett nagy borospincéje volt. A hordók mind teli, feltöltve, előttük szépen kibetonozott lefolyókkal, ami arra szolgált, hogy a hordók mosásakor a víz magától lefolyjék. Amikor ezt megláttuk, egyenesen neki a boroshordóknak, csapra ütöttük valamennyit, alája tartottuk a csajkáinkat, és ittuk a jó olasz bort. Ahol a víz szokott kifolyni hordómosáskor, ott most jófajta olasz bor csordogált, mert nem ügyeltünk a csap elzárására. Ami kiment, az kiment, ami nem, azt megittuk, az nem ment kárba. Figyelmeztették is a népet, hogy sokat ne igyunk, mert berúgunk, de hát ki törődött akkor ezzel, bizony jól berúgtunk a jófajta olasz bortól. Hát, nálunk ez így volt akkor, Karcsi fiam.
Hallod, Karcsi, hozd be a kamrából azt a kis demizsont, van még benne abból a borból, amit a sógor hozott a minap, már sokat beszéltem, eléggé megszomjaztam!
Az öreg megvárta, amíg a fiú térült-fordult, és az asztalra kitette a borospoharat. Az aranyosan csillogó nedű majdnem túlcsordult a pohár tetején. Az öreg óvatosan felemelte, és lassan, kortyonként leeresztette a torkán. Ettől új erőre kapott, és ott folytatta, ahol abbahagyta.
No, de legalább erőre kaptunk, mert tovább kellett menni. Mentünk, mentünk egy álló éjjel és nap, csak mentünk. Megint ránk jött a végkimerülés, a pihenés hiánya miatt. Ahogy mentünk, az emberek úgy dőltek szanaszét, mint a zsák, és feküdtek a földön egymás mellett, úgy aludtak. Nekem még annyi erőm volt, hogy a lovam kötőfékét nem engedtem el, s a ló húzott maga után. Százhatvan kilométert kellett megtenni egyfolytában, Cividaletől Pordenonéig. A ló bizony nagyon okos állat, Karcsi fiam, ment szépen, szófogadón, húzott maga után, miközben a kötőfékét fogva aludtam. Mentünk a síkon, az emberek menet közben estek össze, ott maradtak a földön, annyira ki voltak merülve. Egy század katona maradt így le, mert végkimerülésükben már nem bírtak továbbmenni.
Már hajnalodott, amikor Pordenonéhoz értünk, az állásainkhoz, a hegytől úgy 8-10 km-re. Az állásoktól balra, a síkon tartottunk minden éjjel szolgálatot. Itt már pihenni is lehetett, mert nem volt minden éjszaka szolgálatunk, többnyire tartalékban voltunk. Képzeld, minden vasárnap templomba mehettem, szentmisére Pordenonéba a civil olasz lakossággal együtt. Isten közelében lehettem lélekben, és állandóan kérhettem az oltalmát, segítségét. Annyira megnyugodtam, lélekben megerősödtem, hogy tovább bírtam a háború minden megpróbáltatását. Amikor háromhetenként leváltottak a szolgálatból, akkor hétköznap is elmehettem a templomba imádkozni, ezt ki nem hagytam volna semmi pénzért. A többiek kártyáztak meg más haszontalanságot míveltek, én meg a templomban Isten előtt fohászkodtam az életemért.
Közben az olaszok azt tettek velünk, amit akartak, hiszen ők otthon voltak, jobban ismerték a terepet, mint mi, akik idegenek voltunk ezen a tájon. A németekkel voltunk egy hadiállásban, de ők mások voltak, mint mi, magyarok. Egy alkalommal két német katona bejött hozzánk magyarokhoz a kavernába, és elkezdtek hencegni előttünk, hogy az ő számukra a háború csak sport. Szórakoztak velünk, unthernémundot rendeztek, ami azt jelentette, hogy szignállámpával bevilágítottak az állásainkba, és összevissza lövöldöztek. Többször is belőttek hozzánk, ami megtetszett nekik, azt elvitték, így szórakoztak és játszottak velünk a német katonák. Addig játszadoztak, mígnem az olaszok felfigyeltek a dologra, és ők is elkezdték a maguk unthernémundját. Szerencsére a mi zászlóaljunk legtöbbször holdvilágnál szolgált, ekkor jobban tudtunk vigyázni, mint a sötétben, így a veszélyes lövöldözés csak kétszer érintett minket.
Az első alkalommal nagy veszélyben voltunk, ekkor srapnelt (aknaszilánkot) kapott az istentelen isaszegi Kovács. Tudod, fiam, ez olyan ember volt, aki sem Istent, sem embert nem tisztelt. Az édesanyámtól kapott szentképeimet kiakasztottam a bunkerunk falára, ahol aludni szoktam, ez az istentelen ember meg, amikor teljesen elment az esze, a szuronyos puskájával kiszurkálta a szentképeken lévő szentek szemeit. Ez volt a szórakozása. Hiába kérleltem őt, hogy ne tegye, mert megveri az Isten, csak nem hallgatott rám, inkább borzalmasan káromkodni kezdett. Bezzeg, amikor megsebesült, elkezdett jajgatni:
„Jaj, Istenem, segíts meg!”
Mondtam neki: „Kovács, most van Isten, most ugye jó lenne, ha az Isten, akiben te nem hiszel, most megsegítene?
Hát bizony, annyi lélekerőm volt, hogy ezt ki tudtam mondani, és rászólni erre az istentelen isaszegi Kovácsra. Mikor a veszély elmúlt, maradt továbbra is olyan istentelen, amilyen azelőtt volt. Amikor később ránéztem a kiszurkált szemű szentképekre, az jutott eszembe, hogy a gonosz isaszegi Kovács talán azt gondolta, hogyha kiszurkálja a szentek szemeit, akkor azok nem fogják látni az ő vagy a világ gonoszságát. Istenem, milyen szerencsétlen, buta egy ember volt ez az isaszegi Kovács, tiszta szívemből sajnáltam őt. Jaj, de hát akkor mennyi sok ilyen istentelen ember volt, mint ez az isaszegi Kovács!
Hát bizony, így történtek a dolgok az 1. világháború alatt az olaszok meg a németek is azt tettek velünk, magyarokkal, amit akartak, amíg el nem veszítettük a háborút. Elveszítettük, és ezzel együtt elveszett a mi nagy és igazi szép hazánk is. Bizonyára azért, mert sok ilyen istentelen ember volt a nagy magyar hazában, mint ez az isaszegi Kovács, aki gonoszságában és butaságában nem tisztelt sem Istent, sem embert.
Hidd el, Karcsi fiam, így volt, ahogy most neked elmondtam! Aztán, mire hazakerültem a háborúból, nemsokára csehek lettünk, mi, akik mindig is magyarok voltunk. Ugyanez ismétlődött a 2. világháború után is, mert ott is voltam, Karcsi fiam. Magyarként harcoltam a magyar hazáért, s a végén újból csehszlovákok lettünk, ahol, hazátlanokként kezeltek bennünket. Hát igazság ez, Karcsi fiam? Dehogy igazság, hanem gazság, az igazság odaát van, Istennél!
Az öreg Molnár Vince, miután kimondta lelkének igazságát, mert az volt, mély, tiszta és teljes igazság, hirtelen elhallgatott. Amit el akart mondani, azt elmondta, átadta unokájának azt, amit át akart adni. Megtanította a fiút arra, hogy a jóság még a legnagyobb gonoszság közepette is jóság marad, és az Isten jóságra teremtette az embert, nem gonoszságra. Nagyapja háborús emlékeinek történetéből a fiú megértette, hogy érdemes becsületesnek maradni, bármilyen nehéz is, mert csak ez a járható út. A jóban és szeretetben való végső kitartás adja meg az embernek azt az őserőt, amely megvédi az élet minden megpróbáltatásában, szenvedésében. Csak a felületes, könnyelmű ember esik bele a megalkuvás és a gonoszság csapdájába.
A kilencvennégy év sok-sok fájó emléke hirtelen és súlyosan az öregember vállára nehezedett, és lassan de biztosan nyomta őt a föld felé. Meggörnyedve ült a széken, a pipája is kihűlt már, ott volt előtte az asztalon. A borospohár üresen ásított, amikor a fiú kikapcsolta magnetofonját. Hirtelen elhatározással odalépett nagyapja elé, és suta, megilletődött mozdulattal lehajolt hozzá. Végül megbátorodva, szeretőn átölelte ugyanúgy, mint régen az édesanya, az ő dédnagyanyja, amikor fiát, a fiatal Molnár Vincét katonának vitték az 1. világháború embertelen vágóhídjára. Molnár Vince az ő egyszerű palóc lelkével akkor egyáltalán nem gondolt arra, hogy a háború gonosz embertelenségében a lelkében élő természetes őserő át fogja hatni minden cselekedetét. Arra sem gondolt, hogy ez az őserő óvta meg őt a haláltól azért, hogy becsületes, igaz jelleme példaként ragyogjon unokája és az utókor számára.
Vége.
Lőrincz Aranka, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”48504,48505,48507,48508″}
