Katonák szállták meg a mintegy százötven lelket számláló Dobfeneket 1947. január 23-án délelőtt. Megkezdődött a listán szereplő tizenhárom család deportálása.
Rémület lett úrrá az embereken, menekült, ki merre látott. A legtöbben almágyi és péterfali rokonoknál kerestek menedéket, de voltak, akik a farkasordító hidegben az almágyi bányatetőn érezték biztonságban magukat.
Közeledett az este, a katonák körbezárták a falut. Még a nádas szélében is őrködtek katonák, mert a befagyott mocsáron bárki átkelhetett. Akik Magyarországra akartak átszökni, azok is a nádason át tervezték a falu elhagyását.
Libasorban haladtak át a kertek alatt, elől a családfő haladt, leghátul a tizenhárom éves fiú. Kabátja gallérját felhajtotta, nyakába otthon vastag sálat tettek, mégis teljes testében remegett. Talán nem is annyira a hidegtől, inkább a félelemtől. Óvatosan lépkedtek, talpuk alatt csikorgott a hó. A nádas széle felé közeledve, amikor már csak néhány méterre voltak a hegy lábától, megpillantották az őrt álló katonát. Háttal állt feléjük, puskája a bal vállán lógott. A kis csapat vezetője zsebéből előhúzta pisztolyát, és intett a többieknek, hogy még halkabban lépkedjenek. Akármilyen óvatosan rakták a lábukat, a talpak alatt mégis nyikorgó hó. A katona megfordult. Fiatal volt, arcát pirosra csípte a januári hideg éjszaka. A menekülők vezetője a szája elé emelte jobb keze mutató ujját, jelezve a katonának, hogy maradjon csendben. A katona egy pillanatra elmosolyodott, fejével bólintott, és hátat fordított a menekülőknek.
Amíg a falu határában ballagtak, nem szólt egyikük sem. Péterfala kataszterébe érve a családfő megállt, és hatalmas sóhaj tört fel belőle, mintha túl lenne minden bajon. Pedig tudta jól, hogy a neheze csak azután kezdődik. Hiszen maguk mögött hagytak mindent, amiért ők és őseik dolgoztak. Hátrahagyták a szülői házat, a berendezést, a megélhetést nyújtó földet, a gazdasági állatokat, még a hűséges házőrzőt is. Szegényt, muszáj volt láncra kötni, mert induláskor hozzájuk szegődött, és nem tágított a családfő mellől. Mintha megérezte volna, hogy hamarosan valami rossz fog történni velük.
Akik az éjszaka nem szöktek el, azokat elszállították. Kevéske holmival a feledi vasútállomáson marhavagonokba pakolták őket, a szerelvényt pedig elindították Roudnice nad Labem végállomásra. Az elhagyott portákat emberi élősködők lepték el, amire szükségük volt, megtartották, amire nem, azt eladták.
Farkas Ottó, Felvidék.ma
Részlet Az Ördög János ugratása könyvből. Fotó: illusztráció
{iarelatednews articleid=”38358,38359,42316,47477,49360,49407″}
