Idén január 12-én emlékezünk a magyar királyi 2. honvéd hadsereg doni tragédiájának 72. évfordulójára, amely szinte minden magyar családot érintett. Ezen a szomorú évfordulón a kassai tüzérezred egyik tisztjének naplórészletével szeretnénk emlékeztetni ama januári eseményekre.
A naplórészlet Dr. Harsányi István tollából származik, aki a kassai 23. fogatolt könnyű tábori tüzérezred tartalékos hadnagya – 1943 tavaszától főhadnagya – volt, és a doni hadműveletekben előbb fogatos tiszt, majd 1942 októberétől az ezredtörzsnél teljesített iroda szolgálatot.
A miskolci VII. hadtest alakulataival együtt 1943. január 17-én kapták meg a visszavonulási parancsot, amelyet nagy veszteségek árán sikerült csak végrehajtani. Így súlyos veszteségeket szenvedett el a kassai könnyű tüzérezred is, 1030 fős állományából 875 fő volt véres vesztesége, s az ezred teljes lövegállománya és felszerelése is odaveszett a visszavonulás során.
A most közreadott naplórészlet az 1943. január 16 – január 24. közötti eseményeket tartalmazza:
„Parancskivonat:
„Szükségessé válhatik a hadosztály még itt lévő erőinek visszavonulása. Erre az előkészületeket azonnal meg kell tenni, a nélkül azonban, hogy az ellenség felől a legkisebb változás is észlelhető legyen. Az előkészületek végrehajtását azonnal jelenteni kell. Felvételi állás Hvoscsevatka. Magatartás: szépen, észrevétlenül. Amit el kell vinni, a csoportvonat csomagolja. Irány: Karpenkovo, Nyikolajevka. A 6., 7., 5. üteg készüljön fel arra, hogy az állását elhagyja. Az 5. üteg marad utoljára.
1943. január 16. szombat. Bizonytalan, hogy maradunk-e. Menekülők jönnek. Köztük egy megfagyott lábú százados. Tóth Zolival egy ágyon kuporgunk.
1943. január 17. vasárnap. Éjjel 2 óra: „Kitartani az utolsó csepp vérig!” Nem tudok aludni, de azért hiszek. Isten akar még velem valamit! Csodát fog tenni. Állítólag be vagyunk kerítve. Csókolom a fényképeket és veszem az éjjeli jelentést. Hajnalban elkészülni állásváltoztatáshoz. Csomagolás. Tolongás a szobánkban. Szétrakás, szalma. Csomagok felrakása. Kb. 12.00-ig úgy volt, hogy én este indulok, de szóltam Szarkának, hogy jobban szeretnék délelőtt elindulni. Minthogy Szarka autón ment előre, szívesen beleegyezett. (Szarka István ezredesről, ezredparancsnokról van szó). 13 órakor indulunk. Robbanások. Lőszerraktárak, irodák, raktárak égnek mindenfele. Szaguny állomás: lángokban ég minden… Fagyás előtt. Nyöszörgő asszony. Oldalgó munkaszolgálatosok (zsidók). Erős menet. Este 10 felé érünk Kondenzovóba. Raktárfosztogatás. Innen engem is autóval akarnak vinni, de nincs. Maradok a fogatolt törzsrészleggel. Éjjel megérkezünk Olcsov Logba. Elszállásolás. Csizmadia – tiszti legényem – nincs.
1943. január 18. hétfő. Reggel égetés, továbbindulás. Menekülés! Pusztulás, tülekedés mindenütt. Tatarinoban az ezredes úr: „Összeszorítani a fogakat. Estére meg kell érkeznünk Gesovóba.” Én megjegyzem, hogy előremehetnék gépkocsin szállást nézni. Jó, ott keress minket! Elszállásolunk. Felülök egy autóra. Elindulunk. Gesovó előtt légitámadást kapunk. A kocsi, amelyben ülök, telitalálatot kap elől, s elég. Száraz szájjal, gyalog tovább. Sebesültek. Halottak. Szörnyű látvány. Az autók utolérnek. Szecseny. Ülj fel az elsőre, ott van a síző barátod. Ez Szarvasy Laci. Nagy öröm a találkozás miatt. Felülünk a nehéz kábelesekhez. Parancs: várjunk! Előttünk Gesovó, de nem mehetünk tovább. Nyikolajevkáért folyik a harc. Nagy ágyúzás. Páncélos párbaj. Lejjebb húzódik a villanások területe, majd csend. Indulás! Rákapcsolnak a motorok. Gesovóban már senki. Előre ment, aki csak tudott. Mi is áthaladunk rajta. Addig kell átjutni Nyikolajevkán, amíg szabad az út. Haladunk szépen. Pirkadáskor érjük el a várost. Mindenfelé pusztulás.
1943. január 19. kedd. Nyikolajevka. Hajnali, reggeli pánik. Német harckocsi elüti Etlényi Laciék egyik kocsiját. Tűz, robbanások. A kórház most kezd égni. Páncélosok csatája. Megindulunk. Pánik. Repülő. Szajrézás. Nekem semmim sincs. Baltával vágjuk a kenyeret, nyalogatjuk a fagyos sajtot. Robbanó kocsik, égő autók mellett haladunk el. Petri őrnagy: „Lőni szokták ezt az utat…” Így érkezünk meg délelőtt Bugyennijbe Óriási zavar. Szarkával, Báthyval találkozunk. Mészáros az ezredtörzstől előkerül két szürkével. Ennyi van itt a törzstől. Borzalmas! A többiekről nem tudunk semmit. A 3. és 7. ütegtől összejöttek néhányan: Etlényi Laci, Baka Bálint hdp. őrmester. A csoport létszáma mintegy hatvan. Állunk az úton. Irányítgatunk. De nagy a fejetlenség. Tulajdonképpen az irányító sem tud semmit. Báthyval kisebb összetűzés. Felrakodtunk a híradósokhoz. Elcsitult a vihar. Jól beebédeltünk. Tea, felvágott melegítve, vajas kenyér. Ezredes úr engedélyt ad, hogy Szarvasyval a híradósokhoz csatlakozzunk. Elkutyagolunk hozzájuk. Kijelentik: Nem vehetnek fel. Itt maradunk különben is. Kásással beszélgetek, aki szerint „Nincs itt menekülés. Nemsokára rendezetten vonulunk vissza Szagunyba, azon az úton, amelyen jöttünk”. Vargyassy kérdi: „Hány lövegetek van?” Nincs egy se, borzasztó leírni is – válaszolom. Átvonuló szálláson alszom. Tüzéreinknek meleg levest kerítettünk. Egy házban éjszakázunk. A lovak a ház körül, letakarva.
1943. január 20. szerda. 35 éves vagyok. A szállás rendbe szedése, a lovak istállóba állítása. A mozgó konyha kiolvasztása. Német tiszttől kapott lecke: a magyar tisztek bent melegszenek, s nem törődnek semmivel. Kié ez a ló itt a hideg garázsban? Várakozás. Létszám megállapítása. Puskalétszám. Vételezés. Eltelik a nap. Én közben összekötőnek megyek, de menekül mindenki. Senki sem törődik a másikkal. Mindenki csak a maga érdekét lesi. Pusztítás, pusztulás, pazarlás, rombolás. Borzalmas. Halott úton-útfélen. Az élelmesebbek a gyámoltalanabbaktól elrabolják a lovakat. Magam is láttam ilyen jelenetet… Este otthon. Mosdás. Báthy még mindig felelőtlenül hajlandó hinni. Nem látja, hogy mi a helyzet. Autóból, robogás közben nem lát meg sok mindent. Én állítom, hogy Bugyennijnál nem vagyunk képesek megállni. Családom mit tud vajon? Hol vannak bajtársaink? Velem semmi, csak ami rajtam van. Éjjelezés a szálláson. Csak relatív pihenés, mert pokoli meleg volt. Attól féltem, hogy kigyulladunk. Szarvasy eligazító őrségen.
1943. január 21. csütörtök. Csalhatatlan nyomait látom a továbbmenetnek… Meg is kapjuk a készenléti parancsot. Megebédelünk. Nagyszerű káposztát… Két óra tájban elhagyjuk Bugyennijt. Útirány: Novij Oszkol. Kipihenve menetelünk. Eleinte nincs hideg. Aztán egyre hűl a levegő. Szél is fúj. Nagyon kellemetlen. Tizenhat kilométer után megpihenünk másfél órára. Két huszárral egy szálláson. Még van ennivalónk. Kávét is főzünk. Megint erőre kapva menetelünk tovább, de egyre nagyobb a hideg! Fáradunk. Nem tudunk kocsin, szánon maradni, mert a megfagyás fenyeget. Falut keresünk, de nincs és nincs. Légitámadás nyomai. Megfagyott, elesett emberek. Végre, hét kilométerre Oszkoltól egy falu. Nehézkes beszállásolás. A lovak nagy része kint marad.
1943. január 22. péntek. Reggel indulunk tovább. 11 órára megérkezünk Oszkolba. Nincs senki a mieink közül, pedig reméltük, hogy itt megtaláljuk őket. Hol lehetnek, hogy lehetnek? Még rágondolni is borzasztó! Csak Szarkát és Bláthyt találjuk itt. Megint bizonytalankodva várakozunk. Kettőkor el kell mennünk? Háromkor kapjuk meg a beszállásolási parancsot… A nekünk kijelölt szállást már elfoglalták mások. Odébb megyünk Etlényivel. Szállást kapunk. Sopánkodó, sóhajtozó orosz asszonynál éjszakázunk. Sajnálni való nép! A fáradtságtól szinte leroskadok az orosz ágyra. Vacsora: tea, felvágott, pici kenyér! Most látom, mit jelent a „kicsi, magyar kenyér”! Megmosakodtam, lábat is mostam. Jót, pihentetőt aludtam.
1943. január 23. szombat. Fél 8-tól szolgálatban az ezredtörzsnél. Itt még relatív jólét. Vajas kenyér, tea a reggeli… Megnézem a családi képeket. Olyan érzés, mintha csakugyan szakadna meg a szívem! Istenem, segíts meg bennünket, mint ahogy eddig megsegítettél! Adj az otthoniaknak is kitartást, türelmet, hitet, jó idegzetet! Engem pedig, minket pedig, minél többünket vezess haza épen, egészségesen, új országépítő feladatokkal. Ámen. Oszkol. Figyelem az építő, rendcsináló németeket, és a pusztító, romboló magyart. A bugyenniji színház: latrina. A szó legszorosabb értelmében. Csak igazságom érzetében, tudatában vagyok képes érvelni. Német tiszt szid a lóügyért. Nem tudok ellene egy szót se szólni. Lövegeinket megsemmisítettük, illetve használhatatlanná tettük az irányzék és más fontos alkatrészek szétverésével. Ilyen lövegekkel akarnak bennünket újra kiküldeni?! Ruhakiegészítés.
1943. január 24. vasárnap. Novij Oszkol. Tömérdek katona van már itt. A mi embereink semmit se érnek. Igaz az, hogy „ha nő a veszélye, nő a bátorsága”? Nem tévedés ez? Vagy megváltozott azóta a magyar? Egyáltalán nem ilyennek mutatkozik. A németek által osztogatott röpirat: szégyen. Helyre kell hozni. Magam is roppant szégyellem a dolgot. Lehet, hogy még ma megyünk tovább… Lomha mélabú… Agyonvert kedélyek…”
A naplórészlet forrása: Dr. Harsányi István: Galambok a tüzelőállásban. Új Levédia Médiaügynökség és Kiadó Kft., 2013. (A kötetet lektorálta, előszavát írta, magyarázó lábjegyzetekkel ellátta: Babucs Zoltán)
Babucs Zoltán, hadtörténész/Felvidék.ma
