Karácsony Benőtől tudom, a tiszta szesz sem száz százszázalékos alkoholból tevődik össze. Az igazságok közé is hazugság téved néha, vagy félreértés. Vagy fordítva Többen fordultak hozzám segítségért, de valójában nem tudhatom minden esetben, mennyi a valóságtartalma ezeknek a történeteknek. Nem áll módomban utána járni. Van, aki rezignáltan közli, milyen helyzetben van. (Állítólag.) A másik reménykedik. Akad, aki szorult helyzetében nyomást próbál gyakorolni rám. Nem mindig tudom, hogy szélhámosok akarják-e kiüríteni a nem létező teli pénztárcámat, vagy valóban ez a helyzet. Inkább hiszékeny vagyok és tudomásul veszem, mostanában sok embernek került zsákutcába az élete. Amit elmondanak, azt én nagyjából elfogadom. Hihető. Ha nem is az ő konkrét esetük, akkor más létező személyé. Azért nem teljesen, mert a helyzet dramatizálása nagyobb együttérzést tud kelteni. Bárhogyan is van, egyre jobban nyugtalanít, hogy 1989 végén nem ilyen világért ráztuk a kulcsokat. Ha tudom, mi következik, akkor az öklömet ráztam volna, mint 1989. május 1-én, amikor hosszú évek után utoljára föl is vonultam. Mintha tudtam volna, hogy erre már többször nem kerül sor. Ráztam az öklömet az elvtársaknak, mert negyven évet vettek el éltemből. Legalább így akartam elégtételt venni.
Vegyük úgy, hogy hitelesek a történetek. Mindhárom esetben szinte azonos a képlet. Mindegy, hogy az egyik roma, a másik szlovák, a harmadik magyar. Anya neveli kiskorú gyermekét. Az egyik híd alatt lakhat ezután, mert hiába dolgozik látástól vakulásig, annyira keveset keres, hogy nem tudja számláit fizetni, a gyerek iskoláztatását és az albérletet. Ha meg ki van írva leánykájával, akkor még annyit sem tud keresni, hogy tisztességgel koplaljon. Munkába sem tud mindig menni, mert nincs pénze buszjegyre. Segítségért rimánkodik, mert nem akar prostituálódni vagy befejezni az életét. A másik nem tudja kifizetni a bérleti díjat és attól tart, utcára kerülhet. Nem írja, de a sorok között olvasom, hogy nem akar céda lenni. A harmadikkal most közölték, el kell hagynia lakását, mert a házat a feje fölül eladták, és nincs hová mennie fiával. Ő sem akar testével kereskedni. Megírta, kölcsönért folyamodott ismerőséhez, aki kertelés nélkül közölte, ez azért kerülni fog valamibe. Először – naivan – azt hitte, az illető uzsorakamatra gondol. Gondolta, ez még elfogadható. De azután megtudta, bizonyos speciális tornagyakorlatokkal járó szolgáltatásokat kellett volna nyújtania, ami elsősorban a masszázsszalonokban járja. Majd arra gondolt, az illető kíván ebben a kegyben részesülni, de nemsokára megtudta, megkapja a szükséges összeget, ha nemcsak az uzsorást engedi magára, hanem annak barátait is. Éjszakákat átzokogott. Majdnem engedett, de a fiára gondolt. Vagyis arra, hogyan fog a szemébe nézni. Ezért nem állt kötélnek. Elutasította az ajánlatot. Majd arra kényszerült, hogy az anyjához küldje serdülő fiát, akivel nem áll a legjobb viszonyban. Azt várja, most, péntektől az utcára kerül. Végső kétségbeesésében fölhívta az illetőt, aki közölte vele, szolgáltatásaira már nem tart igényt, mert túl sokáig ódzkodott. Ezt sem tekinthetjük azonban happy endnek. Tehát még ilyen borzasztó áron sem tud pénzhez jutni. Maga alatt van és hibáztatja önmagát, hogy nem volt elég erkölcstelen. Nem tudja, ez mivel járna. A züllés túl finom kifejezés ebben az esetben.
Ugyanis a cigányprostik zöme őszinte pillanatában elmondja, milyen is az életük. A kétségbe esett anyák nem is tudják elképzelni, miről van szó. Milyen mélységet kellene vállalniuk, milyen Dante bugyrai vannak a pokolnak, a megpróbáltatásoknak, az iszonynak és megaláztatásnak, undornak, embertelenségnek, kiszolgáltatottságnak. Egyes esetekben a havi 1000 euró ezt nem tudja feledtetni. Ezek a nők a „kuncsaftok” egy részét elfogadják, ha fiatalok és szimpatikusak. Akkor pénzért zakatolnak. Az időseken s csúnyákon állnak bosszút elmocskolt életükért. Ezt egyik neves kassai képzőművész esete példázza. Vagy tíz éve az az eszement vágya támadt, hogy egy lotyó részesítse kegyeiben. A hölggyel elindult, hogy megfelelő helyen megvalósítsa torz álmát. A többire nem emlékszik. Gatyában ocsúdott föl a Széchenyi Ligetben, véresre verve egy novemberi hajnalon. Megfázott, cukorbaja még jobban elhatalmasodott rajta, lelki egyensúlya felbomlott az átélt sokk hatására. Annyi ereje maradt, hogy bekússzon a kassai vasútállomás épületébe, ahol mégiscsak kellemesebb klíma fogadta. Mivel magas szintű rendőrségi és orvosi kapcsolatokkal rendelkezett, feljelentést tett, de semmilyen eredményt nem ért el. A rendőrök körberöhögték. Cinikusan azt is mondhatnánk, hogy a prostituáltak így nevelik erkölcsre az embereket. Szlovákiában az alvilág és a rendőrség mezalianszban él egymással, így az erkölcstelen polgárnak semmi esélye, hogy ügyét rendezzék. Legalábbis néhányan erről kívánnak meggyőzni. Ezt az állítást sem áll módomban ellenőrizni.
A másik hölgy egy alvilági figurától kért kölcsön végső kétségbeesésében. Nem tudta megadni, így az illető halálosan megfenyegette. Vigasztaltam, nem annyira rossz a helyzet, mert nyilvánvalóan szereti annyira a pénzt, hogy nem nyírja ki. A forgatókönyvhöz hozzátartozik, hogy az utcán kisleánya jelenlétében felpofozták és fenyegetéseket kell lenyelnie. Ebből a csapdahelyzetből kiszabadult. Majd nem okulva a történtekből, ismét igyekezett az illetőt fölhívni, de már nem vette a telefont. Így várhatóan az utcára kerül. A családi háló nem fogja megmenteni.
Nem ismerem ezeknek a fiatal nőknek részletes életútját, nem tudom pontosan, hogyan kerültek ebbe a helyzetbe. De ha tudnám is, az mint segítene rajtuk? Hibáztatni meg még inkább nem akarom őket. Ez terméketlen és igazságtalan eszmefuttatás lenne. Senki sem indul neki az életnek úgy, hogy na most tönkre teszem a saját és mások életét! Annyit azonban megtudtam, családtagjaikra nem számíthatnak. Általános jelenség, a családok szétestek. Az egyik nő, amikor felhívta testvérét, nem fogadta hívását. A másik fölhívta Csehországban élő bátyját, aki nagyon örült, de ha gond van, mossa kezeit. Nővére szintúgy. A múltkoriban kidobta lakásából, mert segítséget kért. Nyilván ő sem áll valami fényesen, még ha élelemmel segítette. Apjuk már régebben meghalt, meg amúgy is elhagyta családját, anyjuk elzüllött. Anyja élettársa úgy megütötte, hogy szinte elveszítette szeme világát. Most egy kisvárosban húzta meg magát az aggok menhelyén. Gyermekei nem tartják vele a kapcsolatot. Ennek a lányának megmondta, majdnem kikapartatta, mert férje akkor hagyta el. Ezt nem kellett volna, mert ez még jobban elrontotta viszonyukat! A harmadik nő sem számíthat létező családtagjaira. Bátyja most egy üggyel kapcsolatban zsarolni próbálja, visszaélve rossz anyagi helyzetével. Ennyire szétestek a családok. Ennyire nem számít a szolidaritás!? A társadalom atomizálódott, elerkölcstelenedett, önző lett.
Nincs tapasztalatom abban, hogy kihez kell fordulni, mit lehet ilyenkor csinálni. S ez a legelkeserítőbb! Szeretnék milliomos lenni, hogy legalább néhány emberen tudjak segíteni, hiszen mindenkin nem lehet. Egyik jól menő vállalkozónak, akit barátomnak hittem, elmondtam az egyik esetet, vállat vont és azt mondta, olyannyira mindennapi eset, hogy ez nem szólítja meg. Mindennapi, az igaz – gondoltam -, de akkor nincs segítség? Néhány éve három hölggyel utaztam a vonaton, akik karitatív tevékenységgel foglalkoztak. Nagyon jól elbeszélgettünk, megadták a telefonszámukat, csak a telefonomat ellopták, én meg nem tudom a tanácsukat kikérni. A neten is próbálkoztam régebben, nem sok eredménnyel. A minap közölték velem az egyik kassai menhely elérhetőségét, hogy nekik nyilván van áttekintésük, hogy mely városokban hová lehet fordulni. Felhívtam őket. Egy hölgy válaszolt, hogy ha veszélyben az anya és gyermeke, akkor tudnak segíteni. Ha családon belüli erőszak, vagy szexuális visszaélés áldozatai, akkor is. Amúgy üres helyük nincs. Mondtam, arról van szó, hogy egy anya gyermekével olyan szociális helyzetbe került, hogy nem tud méltó módon élni. Erre nem sok biztatót tudott mondani. Felhívta őket. Közölték vele, mivel van munkahelye, nem számít szociális esetnek. A csapda bezárult! A másik hölgynek javasoltam, a városában keresse föl a református egyház irodáját, keresse a lelkészt és hivatkozzon rám. Először nem akart menni, hogy ő nem református. Végül mégis elment. A lelkész nem volt bent. Az irodában tevékenykedő személy azt mondta neki, hogy még ilyenről nem is hallott. Na, ez kiverte nálam teljesen a biztosítékot! Már az egyházak sem tudnak segíteni? Nem folytatnak ilyen munkát?
Tudom, semmi közöm ezekhez az élethelyzetekhez, sőt, nem én okoztam azokat. Sem erkölcsi, sem büntetőjogi felelősség nem terhel érte, mégsem tudok jól aludni. Farizeus módon moshatom kezeimet, ha valaki elkezdi a testét árulni, beveszi a doboz altatót, vagy vonat alá ugrik, mert elvették tőle gyermekét? De tudom, metafizikai bűn is létezik. Olyan korban élek, amikor ilyesmi előfordul, és nem teszek ellene semmit. Semmi közöm hozzá? Hajnalban felébredek, és azon jár az eszem, mit kellene tenni. Csak az öngyilkosság vagy a prostitúció lehet a megoldás, netán a szélhámoskodás? Elég szomorú látlelet társadalmunk jelenlegi állapotáról, a szolidaritás helyzetéről, a széthullott kévéről. Még szomorúbb, ha akadnak szélhámosok, akik ezt a helyzetet látva, vagy abban pesvedve, mindenféle ígérgetésekkel nyittatják ki a pénztárcájukat. Mert akkor az így pórul járt embert akkor is bizalmatlan lesz, ha valóban kellene a segítség és tudna is valamit tenni.
Kiállításokra járok, ahol szinte minden alkalommal 5-10 olyan személy jelenik meg, akiket a kultúra másodlagosan érdekel, csak az, hogy megehessenek néhány pogácsát és megihassanak néhány pohár bort, vagy pálinkát, netán ásványvizet. Elítélhetem őket? Néhány percre embernek érzik magukat és melegben vannak! Egy alkalommal kiutasították őket az egyik megnyitóról és én szégyelltem magamat. Mint ahogy akkor is, amikor templomból jövet a hívek nem adnak legalább öt centet a koldulóknak. Az egyik kassai templomban olvastam néhány napja a feliratot: Templomban koldulni tilos! A gyomrom összerándult, nem hittem a szememnek!
Lehet, valaki azért fordul hozzám, mert azt hiszi, közismert újságíró vagyok, aki bizonyára remekül keres, s így hátha megesik a szívem rajta. Igen, besepertem egy tucatnyi díjat, amivel anyagi juttatás nem jár. Amikor az Ady Endre Diákkör pénztárosa voltam és levelet írtam Fábry Zoltánnak, azt hittem, bizonyára ő is remekül keres. Küldött is néhány száz koronát. Ha ez eszembe jut, elpirulok, hogy olyan pénzt kunyeráltam el tőle, amire neki nagyobb szüksége lett volna.
Most meg ülök a meleg szobámban, írom gályarabként reggeltől estig a cikkeimet, amelyekkel még annyit sem tudok összekalapozni, hogy ne legyenek anyagi gondjaim. De ezt hiába mondanám a bajba jutott embereknek, ez rajtuk nem segít. Így marad a lelkiismeret furdalás és kapdosás. Meg ez a sikoltó, lélekbe markoló írás, hogy végre szükség lenne összefognunk, hogy az emberek egyike se vesszen el, hanem emberhez méltó módon tudja nevelni gyermekét, mely mégiscsak a jövő záloga. De ha nem tud azzá lenni, akkor bajban van az emberiség egésze.
Ha ezek közül az emberek közül valaki öngyilkos lesz, senkinek sem fognak hiányozni, legfeljebb gyermeküknek, ha nem taszítják magukkal együtt a halálba. Esetleg egy rövid hír kerül a híradásokba anélkül, hogy történetük bárkit is önvizsgálatra késztetné. Egy öngyilkos szülő gyermeke olyan terhet cipel, amit nagyon nehezen tud csak földolgozni. De a gondolat nem hagy nyugodni. Azért haltak meg ezek az emberek, mert nem tudtam segíteni? Én sem segítettem! Ami még nyugtalanítóbb, hogy mások nem segítettek, sőt talán nem is tudtak róla, hogy segíteni kell! Ez meg még rosszabb érzés.
Valamit nagyon elszúrtunk a rendszerváltás óta. Ezt persze már régen tudom. Amikor egyik dadogós újságírónkat csak az érdekelte, hogy hogyan kell a posztokat elosztani, megdermedtem! Csak erről van szó? Nem többről? Minden őrület újra kezdődik, csak más szereplőkkel? Csakis a vályú a fontos?
Akad, aki azzal riogat, vagyis nyugtat, hogy az interneten keresztül csak olyan vámpírok írogatnak, akik el akarják szívni a pénztárcám tartamát. Ez lenne a „jobbik” eset. A lelkiismeret elkábítására is jó módszer. Biztos ilyen is van. De én honnan tudjam, melyik hová tartozik?
Itt állok hát tehetetlenül, leforrázva, mert nem hagy nyugodni, mi lesz ennek a néhány embernek és gyermekeiknek a sorsa, akiket véletlenszerűen ismertem meg. Mintha ezeket az embereket leírtuk volna, nem is léteznek. Homokba dugjuk fejünket. Lehet, számosan ebben a pillanatban nyitják magukra a gázt, vagy szedik be marékszámra a gyógyszereket, ugranak ki az ablakon, vagy csak egyszerűen meghalnak, mert nem bírják a feszültséget, a felelősséget. Én meg Te nem tettünk semmit! Tehetnénk? De mit!? Én csak azt tudtam tenni kínomban, hogy megírtam ezt a néhány sort.
Nincs szolidaritás, nincs háló, mely felfogja az elesetteket? Ezek nem akarják, hogy megírjam mi történt velük. Ezt nekem írta meg, ehhez másnak semmi köze! Ő szégyenkezik helyzetéért, a társadalom tagjai, mi nem! A „nyugtató” az lehet, hogy szélhámosság az egész. Valóban?
SOS! Nyissunk egy számlát, amelyről segíteni tudunk azoknak, akik eljutottak a végső pontig? Ha túllépnek rajta, nincs visszatérés! Akad legalább tíz ember, aki hajlandó erre áldozni? Máskülönben Isten legyen irgalmas hozzánk!
Végre kellene működnie egy szociális hálónak, mely anyagiakat, lakást, ellátást tud biztosítani a rászorulóknak, mert máskülönben minden szólam hamis zsákutca, mely arról szól, hogy polgári társadalmunk képtelen negyed század után az önszerveződésre. Ezt kellene nemzetiségi vonalon is biztosítanunk. S arra is, hogy adatbázist létesítsen olyan emberekről, akik visszaélnek az emberek segítőkészségével.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”50827,49335,47274,43805,42174,40689″}
