Szabó Ottó március 29-én tölti be ötvenedik születésnapját. A rozsnyói Bányászati Múzeum Galériájában március 12-én nyitották meg jubileumi kiállítását. Ebből az alkalomból beszélgettünk vele.
– Mikor jutott eszedbe, hogy képzőművész leszel?
– Öt éves lehettem, amikor Leonardo életéről ment egy sorozat a tévében. Ez a film nagyon megragadott. Nagyapámnál halomszámra állt a Ludas Matyit, a Rakéta Regényújság, a Füles…, ez utóbbiban Zórád Ernő és Korcsmáros Pál képregényei bűvöltek el – és talán Zórád hatásának köszönhetően lettem a vonal szerelmese.
A Korcsmáros Pál által rajzolt Egri csillagok elemista koromban jelent meg a Tábortűzben, én aprólékosan kiszíneztem, és külön füzetbe ragasztgattam a képregény részleteit, szétnyírtam képkockák szerint, olykor belerajzoltam, vagy kiegészítettem a történetet.
Amikor megjelent a Fülesben a Láthatatlan ember, azzal is ugyanezt tettem és önállóan belerajzoltam, hozzátettem, felfokoztam. Maga a regény is inspirált, és bővítettem is a történetet, más szemszögből magam rajzoltam meg különböző jeleneteket. A Láthatatlan embernek köszönhetően lettem a magyar őstörténet, a lovak és az íjászat szerelmese. Most Matyi fiam is képregényeket rajzol. Ő a Csillagok Háborújáért van oda, öröm látni benne egykori magamat.
– Mikor fordult komolyra a képzőművészet iránti vonzódásod?
– A gimnázium végeztével számomra a legtermészetesebb dolog volt, hogy a pozsonyi Képzőművészeti Főiskolára megyek. El sem tudtam képzelni mást, határozottan tudtam gyerekkoromtól, hogy képzőművész leszek. Ekkor találkoztam a valódi kudarc élményével is.
Értek már csalódások korábban is, de ekkora még soha. Amikor nem vettek fel az egyetemre, egy világ dőlt össze bennem. Nekem sosem volt igazi mesterem, nem jártam rajzra a szepsi Művészeti Alapiskolába, sem magánórákra. A tornai általános iskolában a matematika tanár tanította a rajzot, később pedig a szepsi gimnáziumban sem rajzot, sem esztétikát nem tanítottak. Megpróbálkoztam Kassán az építészettel, de nem tudtam megbirkózni a matematikai analízissel. Az ábrázoló geometriát azonban szerettem.
Akkoriban divat volt a csöves mozgalom, a lázadásnak hangot adó együttesek koncertjeire úgy jártunk, mint nagyszüleink a barkai búcsúra. Ellógtam otthonról, elmentem Csehországba dolgozni az egyik barátommal, szegény anyám nem is tudta, hol vagyok. Apám sportosan vette, „hát él, és ez a lényeg” – mondta. Ő úgy vette, hogy akkor jártam az élet iskolájába, amelynek első osztálya Csehországban volt talán… Talán.
Majd a második osztály is ott volt, amikor elvittek katonának. České Budějovice mellé, Vimperkbe. Az egyik hadgyakorlaton balesetet szenvedtem, így aztán sikerült hazaszimulálnom magam. A katonaságnál állandóan rajzoltam, hamar felfedezték, hogy tudok rajzolni. Fotók alapján az idősebb katonák barátnőit rajzoltam meztelenül, ezzel arattam sikert a Budějovice-i katonakórházban is. Lerajzoltam a nővéreket és a fiatal gyakornokokat meztelenül, a férfi-orvosok nem kis örömére.
Az egyik doktorandusz nő észrevette, hogy őt rajzolom, nagyon tetszett neki. Megkérdezte, hogy akarom-e a valóság szerint lerajzolni, mert egy kicsit mások a hajlatai. Hogyne akartam volna, feledhetetlen kaland lett belőle. Akkor ott Csehországban olyan élményekben volt részem, amelyekből nyugodtan filmes forgatókönyvet is írhatnék.
A hadgyakorlat például… A kitelepített szudétanémetek hajdani régiójában zajlott, elhagyatott falvakat és városkákat lőttünk éles lőszerrel. Láttam, amint hanyatt feküdt a házfal, láttam, ahogy eltört a szilvafa… Láttam a bombatölcséreket, amelyekben felütött a vadvíz, a pozdorjává lőtt templomtorony borzalmas gerendáit. Megtapasztaltam az előítéletek okozta utálatot, de az igaz barátságot is egy cigány fiúval, a szerelmet a katonakórházban, a német felmenőkkel rendelkező fiatal orvostanhallgató segítségét, hogy a szabadságot jelentő Kék Könyvet megkaphassam.
Katonaság előtt kétszer próbálkoztam a pozsonyi képzőművészetivel, a második próbálkozás után elhatároztam, hogy ha kell, évente beiktatom ezt az ötnapos szabadságot Pozsonyban, de nem hagyom annyiban a dolgot.
A katonaság után Kassán a Csehszlovák Autóközlekedési Vállalatnál (ČSAD) találtam munkát, mint propagációs grafikus. A szocialista nagyvállalat propagációs osztályán, egy olyan kis, eldugott műhelyben, amelyről az egyszerű sofőrök és szerelők nem is tudtak, hogy létezik. Nagyon szabad és kötetlen munkaidőm volt. Magamra zártam az ajtót, kívülre kitettem, hogy anyagbeszerzést végzek – és festettem, rajzoltam szabadon.
A cég irodaépülete előtti teret körbevevő panelekre kellett a megfelelő ünnepekre megfelelő díszítést készítenem, a buszok és a teherautók oldalára készíteni sablonokat és fújni a ČSAD feliratokat. Akkor még nem tudtam, de a sablonok és a spray festékek segítségével alkotott, leegyszerűsített és hatásos kompozícióim révén a későbbi graffity és street-art irányzatokhoz kerültem közel.
Senki sem hallott akkor még az air-brush technikáról, de nagyban műveltem, és kiműveltem. Viszonylag jó fényképezőgépem volt, felszerelt fotólaborral, így sok felvételt készítettem a régi Kassáról.
A gimi után ugyan eltelt öt év, de harmadszori próbálkozásra végre fölvettek Pozsonyba. A sikeres felvételi idején, megállt mellettünk Ján Kulich, a kommunista rektor és megjegyezte munkáimra: Egész jó! Majd jött a lényeges kérdés: Munkáskáder? – Az. Ez 1987-ben volt, a régi rendszer haldoklása idején.
Elsőben Ján Lebiš tanított, majd Igor Rumanský lett a mesterem, később a barátom. Amikor befejeztem az egyetemet, azzal búcsúzott, hogy amióta ő az egyetemen tanít, én vagyok az egyetlen, akit becsületesen vettek fel. Protekció nélkül.
– Hogy érezted magad az egyetemen?
– Nagyszerű volt! Egy nagyváros szerves része lettem! Ritkán találkozni ilyen szabad gondolkodással, mint ott. Érdekes időszak volt, hiszen 1988-tól 1994 jártam oda. Négy év főiskola és két év mesterképzés. Azelőtt is hatéves volt. Ha végzett valaki, akkor akadémiai festőművész lett, ma magister artis, vagyis mester. Mire hatodikos lettem, csaknem minden tanárommal baráti kapcsolatba kerültem. Talán rajtam keresztül akarták bizonyítani, hogy szeretik a magyarokat. Ez mindig téma volt és szomorú, hogy ma is az. Meg is jegyezték rólam, amikor bemutattak – a kiejtésem alapján úgyis ezt felfedezték -, hogy: „on je Maďar, ale dobrý”. [ő magyar, de jó] Kilógott a lóláb.
– Tehát 1989-et az egyetemen élted meg.
– Nagyszerű dolog volt forradalmárnak lenni! Úgy éltük meg. Azután kiderült, hogy sok manipuláció történt. Meg voltam győződve róla, hogy Petőfi is ezt így élhette meg. Az egyetemről kiűztük a tanárokat, kivételt csupán néhány asszisztens képezett. Ők egy-két évvel korábban végeztek, így ugyanazon a hullámhosszon voltak mint mi, diákok. A műtermekben aludtunk, mi voltunk a forradalom propaganda osztálya, mi gyártottunk mindent, a szórólapoktól kezdve a transzparensekig. A kezdetektől összefogtunk az Előadóművészeti Főiskola (VŠMU) diákságával, ők robbantották ki a tüntetéseket. Milan Kňažko is ott tanított. Saját magam is készítettem plakátokat, melyeket városszerte kiragasztgattak.
A forradalom után az egyik asszisztensből, Robert Jančovičból műteremvezetőt csináltunk. Nála fejeztem be a tanulmányaimat. Ideig-óráig Karol Ondreička is mesterem volt, Vojtech Kolenčík is, de a valódinak Igor Rumanskýt tartom. Mint embert, gondolkodót és művészt nagyra becsülöm. Ő miattam megszerette a magyarokat, én meg viszont miatta szerettem meg a szlovákokat. Ott akkor megtanultam, hogy csakis és kizárólag jó példával lehet százéves sztereotípiákat lerombolni, hogy a szlovák-magyar megnemértés fő okozója az, hogy mindkét fél valami ellen harcol – nem pedig valamiért!
Igor Rumanský máig meg nem értett képzőművész. Nem tartozott a művészettörténészek által futtatottak sorába, így az életműve sincs feldolgozva, pedig nagyszerű grafikus volt. Fiatalon halt meg. Olyan volt mint Ady, két végén égette a gyertyát, a saját tehetsége zsarnokoskodott fölötte.
– Túl jól tudsz rajzolni – mondta egyik tanárod. Mi ezzel a gond?
– Túlságosan realisztikusan rajzoltam. A szimbolizmus, a szecesszió és a szürrealizmus hatott nagyon rám. A Salvador Dalí-féle szürreális gondolatvilág különösen sokunkra volt nagy hatással. A rendszerváltozás után Dali kiállítás nyílt Velencében. Egy iskolai kirándulás keretében akkor jártam először a lagúnák városában, akkor láttam Dalí szobrait és festményeit eredetiben.
Vojtech Kolenčík, mondta, hogy próbáljak meg bal kézzel rajzolni. Kis infantilizmust kellene belevinnem, mondta. Akkoriban voltak olyan ceruzarajzaim, melyek teljesen a szürreális fotókra hasonlítottak. Abszolút kidolgozott munkák, stúdiumrajz-szerű alakábrázolással. Az ábrázolástól akart engem elvinni a kifejezésig – de nem tudta megmagyarázni, hogy mit is akar valójában. Megsértődtem, de igaza volt. Nem kezdtem el infantilis rajzokat készíteni, de az akciófestészetben kipróbáltam, hogy milyen két kézzel egyszerre festeni. Ezt úgy teszem, mintha szobrot gyúrnék. Mindkét kéz mást csinál, máshonnan közelít, de ugyanazon a szobron dolgozik. Így festek én egyszerre két ecsettel is.
Grafika szakra jártam, de jártam szobrászatra is, párhuzamosan modelleztem, faragtam és véstem. A dombormű közel áll a grafikához, ha úgy vesszük, a fametszetből könnyűszerrel lehetne reliefet csinálni. Volt rá lehetőségünk, hogy szobrászműteremben is dolgozzunk, négy szemesztert tanultam szobrászatot. Elsősorban agyaggal dolgoztam.
– Tanulmányaid befejezése után hogyan alakult pályafutásod?
– Pozsonyi barátaim révén a pozsonypüspöki magyar iskolába taníthattam volna. Hallani sem akartam erről. Engem visszahívott a szülőföld. Ez szentimentálisan hangzik, de ez a valóság.
Mihályi Molnár Lászlónak köszönhetően a szepsi magyar gimnáziumban kaptam állást, majd párhuzamosan a szlovákban is taníthattam. Mindkét helyen kaptam műtermet, így folytathattam a szabad alkotótevékenységet. Addigra már többé-kevésbé ismerték a nevemet. Nyugat-Szlovákiában, Dunaszerdahelyen, Komáromban szinte minden évben volt kiállításom. Itt mindig vettek is képeket tőlem, Szepsire, de Kassára sem volt ez jellemző. Dunaszerdahelyen, vagy valamelyik Duna-menti faluban éreztem volna jól magam akkor. Terveztem is, hogy elköltözöm. Egyre többet foglalkoztatott ez a téma, zátonyra futott a házasságom, megrendelések adódtak ugyan, de arányosan velük nőtt az irigyeim és az ellenségeim száma is. Kiábrándult voltam, egy nagy humbugnak tűnt minden, amit korábban értékként éltem meg, úgy éreztem, nincsen maradásom. Apám fáradt rezignáltsággal egyszer megkérdezte: Hát… Te is elmégy innen?
Maradtam. Nem olyan egyszerű elmenni, hiszen értük is felelősséggel tartozom, meg a helyet, amit nekem szánt a Teremtő, sem hagyhatom üresen.
Egy ideig Szepsiben éltem, de a város nem fogadott be, ellenséges közegében majd meghaltam. Itt a szárnyalás lehetetlen. Aki kilóg a sorból, aki különbözik, azt nem nézik jó szemmel. Sokat tehettem volna a városért, az iskoláért, a máig megszervezetlen képzőművészeti életért, de dugába dőlt minden elképzelésem. Tíz év után kerültem Kassára, tanítottam pár évet a Márai Gimnáziumban és párhuzamosan a Kisképzőn, ma már csak ez utóbbin tanítok, ahol az alkalmazott grafika szakvezetője vagyok.
– Nem mindenki tudja józanul elviselni, hogy ilyen tehetséget kapott ajándékba. Te hogy vagy ezzel?
– Az ember nem tud vele mihez kezdeni. Bűntudatot érez amiatt, hogy nekem van valamim, ami másnak nincs. Ez olyan, mintha szégyelleni való betegség lenne, amit titkolni kellene. De a másik énem közben arra sarkall, minél inkább hívjam föl magamra a figyelmet.
– Egyfajta skizofrénia?
– Az. A társadalom elvárja, hogy legyél olyan, mint a többi ember, művészként viszont abszolút különbözöl. Lehetne ugyan hobbiként is csinálni, de akkor meg mire volt az iskola, a hat év tanulás, akkor amatőr maradsz. Ha tényleg életmóddá válik, elég furcsa valami lesz belőle. Ebből megélni nagyon nehéz. A tehetség az általa megszállott embert kifacsarja, aztán, mint a citromot, a szemétbe dobja.
– Végülis itt működsz a Rovás Akadémián, megtaláltad a helyedet?
– Hál’ Istennek, egyházi megrendeléseim akadnak. Nagy hasznát veszem a rajztudásomnak, amiről le akartak szoktatni. Nagyrészt ennek a régi iskolának köszönhetően tudok dolgozni, mert freskót, szekkót és mozaikot is tanultunk készíteni a gyakorlatban.
A híres kassai építész, Michal Baník a helmeckei templom oltárképét bízta rám, épp csak befejeztem az egyetemet. Ez egy üvegfestmény volt. Az építésznek annyira megtetszett, hogy az akkor épülő bodollói templomában a keresztút elkészítését rám bízta. Mielőtt abba belekezdtem volna, Ravasz Marián dunaszerdahelyi építész a dióspatonyi templom keresztútját bízta rám. A Jézus szenvedéseit ábrázoló festmények hatására született meg a gondolat, hogy könyv formájában is meg kellene jelentetni. A Méry Ratio gondozásában meg is jelent és Jankovics Marcell írt hozzá előszót. Ezután következett a már említett bodollói keresztút, amire fölfigyelt a szepsi esperes. Ő felkért, hogy Szlovákia első Via Lucisát (Fény Útja) készítsem el. Nagy megtiszteltetés volt, örültem neki, a felkérés aztán következő megrendeléseket hozott. Következett a szepsi templom keresztútja, majd Szent László király képe, aztán a sekrestye és a szentély átépítésének megtervezése és kivitelezése.
A Rovásban úgy működünk, mint a céhek működtek a késő gótika vagy a reneszánsz idejében. Ha egyikünknek van megrendelése, akkor a többinek is van. Így a szepsi templom esetében több művészt be tudtam vonni. Aki megnyeri a munkát, annak kézvonásai véglegesítik azt, annak elgondolása a mérvadó, az szignálja az alkotást, de társalkotóként a többiek is benne foglaltatnak.
A szepsi után a restei templom következett, melynek teljes belső terét rám bízták az utolsó szögig. Itt már egy jól együttműködő csapat dolgozott a kezem alatt. A restei után az ipolynyéki templom jelent új kihívást. Most dolgozom a vázlatokon és rövidesen kezdődik a munka. Közben a kassai dómba készíthettem el Jozef Kužidlo és Diénes Attila barátaim segítségével Salkaházy Sára szobrát. A losonci zsinagóga üvegablakaira is most készítem a terveket, amely szintén közös munka lesz, mégpedig a javából.
Szabad alkotótevékenységgel is foglalkozom, jelenleg egy új önálló kiállításhoz való anyag festményeinek elkészítésével. Ezek saját lelki vívódásaimról szólnak, a kollekció a gondolataim tükre lesz. Az általam alapított szabadművészeti esti iskola keretein belül tehetséges fiatalok továbbképzésével is foglalkozunk.
– Hívő ember vagy?
– Igen!
– Miért?
– Miért ne?
– Köszönöm a beszélgetést és Isten éltessen!
Balassa Zoltán, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”49490,45135,32078″}
