A névhasználat körüli viták időnként újabb hullámokat kavarnak. Nálunk, felvidéki magyaroknál ez a téma különösen aktuális és izgalmas lehet. Volt, amikor például a sajtóban, a hivatalos érintkezésben csak szlovákul lehetett használni a helységneveket. Aztán használhattuk anyanyelvünkön is, de a megnevezés csak zárójelben szerepelhetett. És alkalmazták ennek fordítottját is.
A család- és személynevek hivatalos alkalmazása sem volt mindig egyértelmű. Az „ovásítással” kapcsolatos eseteket már jól ismerjük. Azonban volt időszak, amikor valamennyi családnevet próbáltak a hivatalok csonkítani, azaz a szlovák ortográfiához igazítani. Így anyakönyvezték önkényesen például a Csákyt „Čákynak”, a Györgyöt „Ďorďnak” stb. Aztán aki ezt korrigálni akarta, névmódosítási kérelmet kellett beadnia nem kevés illetékkel. Mindezt jól ismerem, hisz a folyamatnak magam is szenvedője voltam.
Még nagyobb akadályt gördítettek a személynevek anyanyelvi anyakönyvezéséhez. Csak kevesen tudják, hogy ezt azonban már törvény szabályozta a régi rendszerben is, azaz megengedett volt a Karol „Károlyként” való anyakönyvezése. Csak a hivatalnokok nem akartak erről tudni. Amikor elolvastam a Szlovák Kormányhivatal akkori dolgozójának, dr. Gyönyör Józsefnek ezzel kapcsolatos írását, s hivatkozva az általa publikált rendeletre, kértem a névkorrigálást, az Ipolynagyfalusi Anyakönyvi Hivatal minden nehézség nélkül kiállította az új keresztlevelemet. Ezt aztán Ipolyságon nem akarták elfogadni, de hosszas vita után mégis megtették. Sajnos, a lévai járási rendészet ezt visszadobta, s nem volt hajlandó az új személyi igazolványt kiállítani. Így a prágai Szövetségi Belügyminisztériumhoz fellebbeztem, amely kérésemet jogosnak tartotta, a szlovákiai szerveket rendre utasította, s megkaptam a „Csáky Károly” névre szóló személyi igazolványomat. Mindennek teljes levelezését a mai napig őrzöm, s egyszer még közzéteszem.
De térjünk most vissza a helységnevekhez. Ezek írásakor mindenképp az okiratos előfordulásokból kellene kiindulni, illetve figyelembe kellene venni a falu, város lakóinak nemzetiségi összetételét, a nép körében használt névelőfordulásokat. Nem szabadna egy települést önkényesen másképp nevezni, mint ahogyan azt hosszú évszázadokon át nevezték, egyszóval tilos lenne az ilyen-olyan átkeresztelés. Ez törvénytelen, sértő és megalázó az adott lakosságra nézve. Így volt helytelen már az első államfordulat után erőszakosan átírni a neveket. De mindez akkor még csak mérsékelt ferdítéseket szült, pontosabban igazodott az eredeti névhez, illetve a más nemzetiségűek által használt alakváltozathoz. Így lett például tájainkon Ipolynyékből „Nekyje”, Ipolyfödémesből „Fedýmeš”, Kelenyéből „Kleňany”, Magyaradból „Maďarovce”. Aztán jött egy újabb korszak, s Ipolynyékből „Vinica”, Ipolyfödémesből „Ipeľské Úľany”, Inámból „Dolinka”, Magyaradból „Malinovec” lett. Arról, hogy Hontvarsányt „Kalinčiakovonak”, Disznóst „Kmeťovcének”, Ógyallát „Hurbanovonak” nevezték el, most ne is beszéljünk.
Persze nem lenne tisztességtelen, ha nem szólnánk az Osztrák-Magyar Monarchia alatt történt névmódosításairól is. Hisz a szülőfalum melletti régi szlovák települést, melyet mi mindig Rusónak (Hrussó) neveztünk, a helybeliek pedig Hrušovnak hívtak (így szerepelt a legrégibb magyar statisztikai évkönyvekben is), hirtelen „megajándékozták” a „Magasmajtény” névvel. A Hont megyei Pribélt (Príbelce) „Fehérkútnak”, Domanyikot (Domaniky) „Dömeházának” keresztelték át. De nevezték Zahárát (Záhorce) „Erdőmegnek”, Mikkszáth Szklabonyáját (Sklabiná) meg „Kürtabonynak” is hívták, aztán a falu lakóinak kérésére Mikszáthfalvának nevezték el. Ám arról is tudunk, hogy az itteniek kérése felsőbb utasításra-súgásra történt, s maga Mikszáth is mindig Szklabonyának hívta faluját. Igaz, írásaiban Bodoknak is nevezte azt, de hát ez az ő írói joga volt.
A fentiekhez tehát csak annyi hozzáfűznivalónk lenne, hogy a névadásnál nem mindig a józan ész szabályai, a történelem érvei játszották a szerepet, hanem a politika, a hatalom akarta betölteni a keresztapa szerepét. S ebben sokszor egyezett a magyar, a csehszlovák, a román s még sok-sok más náció hatalmi elitje.
Honlapunk hasábjain olvastam arról, hogy a magyar szövegben használjunk minden szlovákiai megnevezést magyarul, mert egykor minden településnek volt magyar neve. Hát igen, kezdetben sok minden volt! És jó, ha tudunk minderről, ismerjük a múltat. Magam is bosszankodom azokon a visszasságokon, amiről fentebb szóltam. De bosszantottak más jelenségek is. Nagyon sokszor vezettem már például tájékozatlan anyaországi csoportokat, akik örültek, hogy megérkeztek Šahyba. Aztán meg csodálkoztak, hogy Banská Štiavnicán már alig beszélnek magyarul. Akiknek legműveltebb tagjai sem tudták, hogy mi még mindig magyarul beszélünk, imádkozunk és gondolkodunk, hogy létezik felvidéki magyar irodalom, hogy ismerjük a magyar nemzet történelmét stb.
Igenis tudnunk kell, hogy hol van Igló, Lőcse, Besztercebánya, Eperjes és a többi nagy történelmi múlttal, köztük magyar hagyományokkal, művelődéstörténeti emlékekkel rendelkező településünk; azoknak mi a magyar és a szlovák neve. De mindez csak akkor ér valamit, ha azt is tudjuk, amit a név fedez, ami mögötte áll. Ha tudjuk, hogy hol található az illető helység, mit tudunk ahhoz fűzni, kapcsolni. Ha a név egy nagy rendszerben jelenik meg: legtöbbször szinkronban, magyarul és szlovákul. Főleg az értelmiségi, a művelt, a tájékozott emberektől várhatjuk mindezt el. Tanároktól, kutatóktól, utazóktól, vállalkozóktól. Persze, ha sokan mások is tudják, az sem baj.
Ám nem lehet, hogy a gyermek agyának kapacitását képességeitől függetlenül a nevek tömkelegével terheljük, mondjuk a honismereti órák keretében a negyedik osztályban, avagy földrajzórákon a nyolcadikban. A helynévismeret különben is csak akkor ér valamit, ha a névhez társul is valami, ha az asszociál bizonyos dolgokat. Azt hiszem, nagyon sok anyaországi településről például a magyar állampolgárok sem tudják, hol van az. Nekik se mond sok-sok falu, város semmit. Akkor miért lenne elvárható, hogy minden felvidéki egyaránt ismerje az itteni helységek megnevezéseinek magyar és szlovák megfelelőit. Nehogy félreértsen most valaki! Helytörténeti kutatóként magam is arra törekszem, hogy minél több településről minél gazdagabb információt megtudjak, átadjak. Hogy – Radnótit idézve – „nevét is, virágát is” tudjuk a szülőföldnek, s ne csak térkép legyen e táj, száraz lajstrom a névanyag. A szándék a fontos, meg a jóra való intés!
Csáky Károly, Felvidék.ma
