A cserkészek programjának szinte kezdettől fogva egyik fontos eleme a hely- és honismeret, a népi-nemzeti hagyományok ápolása. A Felvidék visszacsatolása után mindez méginkább felerősödött: anyaországi cserkészcsapatok tagjai keresték fel az egykor elszakított részeket, az ott élő magyarokat. Így került egy-egy őrs a hajdani Hont és Nógrád megye tájaira, az Ipoly völgyébe, hogy kutatásokat végezzen: összegyűjtse az itt élők történelmi emlékeit, népi hagyományait.
A balassagyarmati Bosco Szent János Fiúinternátus Szalézi Intézetének Fecske Őrse 1943. április 18-19-én Csáb községben végzett kutatásokat. Adatszolgáltatóik Balga Mihály Ádám (1879), Balga István Pincés (1904), Balga József Gyuris (1877) földművesek és Balga Pálné Alsók (1880) „házvezetőnő” voltak. A cserkészek lejegyzett adatai ma is megtalálhatók a budapesti Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattárában (EA 21589).
Mit is tartalmaz ez a néhány lapnyi kézírásos lejegyzés?
Közlik, hogy az akkor Hont megyéből Nógrád megyéhez csatolt Csáb, a Balassagyarmati járás helysége a szomszédos falvakkal együtt az északnyugatról délkeletre húzódó völgyekben helyezkedett el. S mint olvassuk: a völgyekben több település található, „de mégis valahogy összetartozik Csáb, Dacsókeszi (nyugatra), Lukanénye (délkeletre), Alsó- Felsőfehérkút, régebben Pribel, kiejtik: Pribő (északra, Szlovákiához tartozik)”.
Érdekes adatokat gyűjtöttek a cserkészek a falucsúfolókról, a csábiak viszonyáról szomszédaikhoz. Mint olvasható: „A csábiak a dacsókeszieket bocskorosoknak nevezik, mert ott többségben volt a cseléd, béres nép Dacsó birtokán, és ezek cipő vagy csizma helyett bocskorokat hordtak. Amikor a két község lakói veszekednek, ebben a dallamban kiabálják a dacsókeszieknek mondókájukat: Keszihóci bocskoros, szépen táncolj, ne mozogj”.
A lukanényeiek csúfolása kapcsán ez található a gyűjtésekben: „A csábiak a lukanényeieket fösvényeknek tartják. Azt vetik a szemükre, hogy egy szál mácsíkért két kerítésen át kergették a macskát, és közben a másik macska lenyáta (lenyalta) a tejfőt.”
Nem maradt el a két szlovák falu lakóinak csúfolása sem. „A felső- és alsófehérkútiakat gatyás tótoknak nevezik”.
Azt is megjegyezték a cserkészkutatók, hogy „mindegyik falu lakói különbnek tartják magukat a másik falu lakóinál”. A csábiak például arra voltak büszkék, hogy falujukhoz közel volt az erdő rengeteg fával, s azzal kitűnően tudtak kereskedni, „spekulálni”. Földjeik termékenyek voltak, különösen búza termett kitűnő. A helybeliek közül pedig még a szegényebb gazdának is volt szőleje és borospincéje.
Érdemes idézni a borospincékről írottakat is. Annál inkább is, mert ezekről már Szeder Fábián, a nagy palóckutató és a falu szülötte is oly szépen írt, s az általa leírtak még évszázadok után is aktuálisak, mint az az alábbi idézetből is kitűnik: „A pincék egész különlegesség Csábon. Távol a falutól, egy hegy nyúlványának oldalába vannak fokozatosan, emeletszerűen, 20-30 m-re beásva a sok titkos, gondosan eltakart mellékpioncével. Legnagyobb kitüntetés számba megy, ha valakit meghívnak a pincébe”. A helybeliek egyébként egymással – mint az adatközlésekből kiderült – „Jóban vannak, csak táncmulatságok alkalmával van egy-két adósságfizetés, verekedés, mikor a más alkalommal összegyűjtött keserűségeket és félreértéseket egyenlítik ki”.
A falu első írásos említésével kapcsolatban a cserkészek azt írták, hogy ez 1330-ban történt Posessio Chab alakban. Ma már tudjuk, hogy az első írásos említést korábbra tehetjük, hisz a Chab alak már 1270-ben is felbukkant.
Az őrs tagjai által lejegyzett eredetmonda ma is gyűjthető még, persze több több név, időpont összemosódik, de ez egy mondánál gyakran előfordul. A csábiakat tehát „Balassa János hozta ide a Csallóközből, ígérvén nekik jó földeket. Mikor aztán letelepedtek,vették észre, hogy csalódtak, és mondogatták maguk közt: Balgák voltunk, hogy ide jöttünk (más változat szerint: Balgák voltunk, s hagytuk magunkat elcsábítani). A helyet pedig Csábnak nevezték el. Először az u.n Márton – Györgymárton partján laktak, de ez igen hepe-hupás hely, szűk völgyekkel. A vizet csak nagyon mély kutakból tudták előteremteni, és így kénytelenek voltak délebbre húzódni. Az említett hegyen a törökök is akartak maguknak mecsetet építeni, aminek a nyomai most is meglátszanak, rajta földalatti pincékkel és kőfaldarabokkal. Sajnos pont a domb oldalán húzódik a magyar-szlovák határ, amely nagyon rosszul van elhelyezve, mert elvágja a falusiaktól saját erdeiket és fájukat. A kapcsolatot régi falujukkal már nem tartják”.
A Györgyök (valószínűleg a domb neve – Györgymárton – is ebből származik)és a Balgák a falu többségét alkotják. Mintegy 85 családot, s ezeket csak ragadványneveikkel lehet megkülönböztetni: Balga Mihály Ádám, Alsók, Pincés, Kártos, Putyera, Pitykó, Menyhár, Papocska, Punajsz, Matykó, Combos stb. A ragadványnevek szerintük az illető tulajdonságai szerint keletkeztek. Van olyan is, akinek kettő is van – az apjáé és a sajátja: Balga György Ádám Bokás”.
Folytatjuk…
Csáky Károly, Felvidék.ma
