„Akik ma Európába menekülnek – vagy csak érkeznek és érkezni fognak – nem őshonosok, valószínűleg nem olvadnak majd be, mert nem ilyen céllal jönnek: saját községet alapítanak. Csak nehogy egy napon arra ébredjünk, hogy akiket a pénzközpontú, konform európai politikus integrálni akart, az olvaszt be minket!” – írta publicisztikájában Őry Péter, a Magyar Közösség Pártja önkormányzati és közigazgatási alelnöke. Ezzel kapcsolatban tett fel kérdéseket neki a Présház Hírportál.
Napjaink európai közbeszédének központi témája a menekültválság. A vezető politikusok hetek, hónapok óta arról beszélnek, hogy a migránsválság egyik alapkérdése a beözönlő tömegek integrációjának a megoldása. Azaz az emberek beolvasztása. Más szóval élve: a más nyelvű, más vallású és eltérő történelmi hagyományokkal bíró népek asszimilálása. A felszín alá nézve azonnal újabb kérdések merülnek fel. Vajon mennyire van összhangban a meghirdetett „nemzetek Európája” és „multikultularizmus” eszméjével az a megfogalmazott cél, hogy a közel-keleti, ázsiai és afrikai tömegeket integrálnunk (azaz beolvasztanunk) kell?
A vezető európai politikusoknak el kellene gondolkodniuk azon, hogy így a saját maguk által
létrehozott elvekkel ellentétes, új célokat fogalmaznak meg. Más kérdés, hogy a valóság teljesen eltérő! Ahogy minket, határon túli magyarokat — akik ugyebár őshonos kisebbség vagyunk –, úgy a kolóniáikról származó lakosaikat sem lehet integrálni, asszimilálni: beolvasztani. Ez egyrészt nem is lehet célja egy demokratikus társadalomnak, hiszen ezzel bevallottan is egy-egy közösséget átváltozásra, önmaga identitásának feladására kényszeríti. Ezek a közösségek természetesen kialakítják védekező reflexüket az effajta „elnyomással” szemben. Teszik ezt könnyedén, hiszen vallási, közösségi normáik, szokásaik a miénkétől eltérően nagyon erősek. Példaként említhetjük a németországi törököket, a belgiumi kurdokat, akik csak az elmúlt pár évtizedben érkeztek, és nem voltak hajlandóak asszimilálódni. Mindenhol működik ugyanis a közösségek önvédelmi reflexe. Ahol az adott kisebbség nem őshonos, ott pár év vagy évtized alatt egy sajátos közösségi rendszert alakít ki. Nem olvad be, nem integrálódik – például a németországi török -, mert az ember, egy-egy népcsoport több, mint a zsebébe kerülő fizetés. Van, amit nem lehet megvenni, mert nem áru.
A „fősodrású” média a migránsokat síró gyermekek és asszonyok, durva rendőri fellépés áldozataiként jeleníti meg. A másik oldal üvöltő, támadó hordát láttat. Az igazság valahol a kettő között van. Ugyanakkor az idén Európába érkező migránsok hetven-nyolcvan százaléka életerős fiatalember. Ezek az emberek ahelyett, hogy a szülőföldjükön harcolnának a hazájukért, a mi hazánkat nézték ki maguknak, ahol új otthont teremthetnek. Az egymillió érkező családegyesítésével többszörösére nő majd a számuk, és semmi sem állja útját annak, hogy kialakuljanak a „paralel” társadalmak. Ez – ha csak az elvakult, félrevezetett politikusok nem ébrednek fel – teljesen szétzilálhatja a szabadságjogaira oly büszke Európát.
Európa vezető politikusai nem tudják vagy nem hajlandóak felismerni, mi történik valójában. Mintha az egykori gyarmatosítók mai leszármazottainak lelkiismeret-furdalását tapasztalnánk. Ezek a politikusok azt hiszik, hogy generációkon keresztül vezekelni kell az ősök bűneiért (akik ezeket a népeket kirabolták, megfosztották nemzeti kincseiktől, és elzárták őket a fejlődés lehetőségétől). Ez valahol jogos felvetés, ám a megoldást nem ezeknek a népeknek a behívása jelenti, hanem az, hogy a szülőföldjükön, otthon történő boldogulásukat segítsük. Egy triviális példa: a globális felmelegedés emberek millióit fogja megfosztani az ivóvíztől és az élelmiszertől. Vajon mi a megoldás? Az, hogy felkerekednek, és oda vándorolnak, ahol még sokáig lesz elegendő víz és élelmiszer, esetleg még ösztönözzük is őket erre, vagy az, hogy odavisszük nekik?
Őszintén: nem értem, hová tűnt Európa jelentős részének az önvédelmi reflexe? Talán csak ott maradt meg, ahol naponta találkoznak (találkozunk) azzal a küzdelemmel, mely a saját identitás és közösség megőrzéséért zajlik. Akik ma Európába menekülnek – vagy csak „érkeznek” és érkezni fognak – nem őshonosak, és valószínűleg nem olvadnak majd be, mert nem ilyen céllal jönnek, hanem saját közösségeket alapítanak. Ennek napi szinten tapasztaljuk a következményeit a Benelux-országokban, Franciaországban, Németországban. A szekularizálódott Európában, amelyet a parttalan liberalizmus lassan de biztosan megfosztott vallási, társadalmi és kulturális alapjaitól, nem lesz képes szembeszállni az erős, párhuzamosan kialakuló idegen közösségekkel. Emlékszünk még a lángoló Párizsra? A svédországi késelésre? A Marseilles-i mészárlásra? Ne csodálkozzunk, ha egy napon arra ébredünk, hogy akiket a „világtalan”, gazdaság- és pénzközpontú, konform európai politikus integrálni akart, az olvaszt be minket! Ki mint vet, úgy arat – tartja a népi bölcsesség. Európa már vetett néhány téveszmét, lehet, most a legújabbnak aratjuk a „termését”.
Az Európai Unió tehetetlenségét mutatja, hogy az elmúlt évtizedekben az őshonos kisebbségek helyzetét sem tudta (vagy nem akarta) tisztességesen megoldani. Mi, határon túli magyarok az elmúlt 25 évben megtanulhattuk a leckét: ne számítsunk arra, hogy az EU hatékonyan segíti az őshonos kisebbségeket. A közelmúlt történelme is mutatja, hogy néhány politikus beolvasztásba vetett hite – zsákutca, hiszen a Habsburg-birodalom vagy a volt Jugoszlávia, Csehszlovákia nemzetei sem „integrálódtak” valamilyen meghatározhatatlan össznemzetiségi gyurmává. Sőt, vannak olyanA szélsőségesen naiv politikuskor hetek óta arról beszél, hogy a migránsválság egyik alapkérdése a beözönlő tömegek integrációja, azaz az emberek beolvasztása, asszimilációja. Olyan migránstömeg esetében, amelynek nyolcvan-kilencven százaléka katonakorú, és kisportolt férfi, ennek a beolvasztásnak mekkora az esélye?
A határon túli, így a felvidéki magyarság elmúlt évtizedeire is jellemző alaptézise lett a megmaradásért vívott küzdelem. Nem szoktunk már ezen meglepődni, hiszen egy-egy országban a kisebbségi lét velejárója lett – szinte természetes reflexként – a társadalmi vagy közösségi önvédelem. Természetessé vált, hogy — mint az orvostudomány a penicillin feltalálása utáni időszakában — mi is nap mint nap újabb és újabb kihívásokra keressük a hatékony gyógyírt. Természetes, hogy többféle úton is elindulhatunk a „gyógyszer” keresésében. Lehetnek más és más elképzelések, ami viszont – remélem – minden politikust, véleményformálót, illetve magyar polgárt vezérel, az nem más, mint egy közös cél: közösségünk megtartása és fejlesztése nyelvében, vallásában, történelmi hagyományaiban, oktatási, kulturális és egyéb intézményeiben. Identitásában és annak eszközeiben.
Mi, az anyaországon kívül élő magyarok csak egyet tehetünk: kiépítjük (vagy tovább visszük) önvédelmi reflexeinket, azoknak közös – ha úgy tetszik – intézményi keretet adunk. Nem támogatjuk politikai képviseletünk szétforgácsolódását, hanem összezárunk, és közös erőt mutatunk fel. Ami természetesen nem jelenti a kulturális és régiónkénti sokszínűségünk feladását. Csak így leszünk képesek meggátolni az asszimilációnk további terjedését. Bármily furcsán hangzik: a beérkező idegenektől akár tanulhatunk is. Közösségi összetartást, az önfeladás elutasítását.
preshaztarsasag.wix.com/Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”56516,56371,56282,56192,55711,55124,54406,53065,52798″}
