1927-ben jelent meg Budapesten Czobor László Honti históiák című kötete. Munkáját az írásunk elején idézett sorokkal indítja, majd a könyv rövid történeteit „böngék”-nek nevezve kívánja azokat „kévébe kötve presentálni”, s szeretett szülővármegyéje közönzéségnek átadni. Művecskéje egyféle színes, olvasmányos tablója a régiónak.
A Honti históriák szerzője
Valamennyi rövidebb-hosszabb írása mögött sok-sok apró epizód, megélt esemény áll. Vannak köztük érdekes portrék és jellemrajzok, találó tájábrázolások, szólásmagyarázatok, néprajzi vonatkozások, helytörténeti érdekességek, nyelvi-vallási sajátosságokat felvillantó sorok. Nehéz lenne a kötet műfajiságát meghatározni, mert nincs is annak egyféle műfaja. Karcolatok, jegyzetek, epizódok, anekdoták, visszaemlékezések érdekes keveréke e mű.
Czobor szerényen így vall munkájáról a könyv elején: „Én csak epizódokat, apró történetkéket, jellemrajzokat fogok papírra vetni az igazi honti állapotok megrajzolásával, azon módon, ahogy azok valójában megtörténtek, és ahogy én azokat gyenge tehetségem szerint papírra vetni tudom.” Majd néhány sorral odébb így folytatja: „Hátha valamelyik históiaíró majdan hasznát fogja venni az én íráosmnak is! Ez esetben fáradozásom nem volt hiábavaló./…/ Most, hogy a trianoni béke minket, hontiakat, szép vármegyénk kilenc-tizedrészétől megfosztott, ugy érzem, hogy minden jó hontinak kötelessége menteni azt, ami a romokból még megmenthető.” (1927:5) Azt hiszem, ebben fogalmazódik meg a munka lényege, erkölcsi értéke. Czobor kis kötetét nem mellőzheti az, aki Hont történetét kutatja, aki a XIX. század végi, XX. század eleji sokszínű tájra és soknemzetiségű vármegyére akar rálátni.
Czobor könyvéből írásunkban már idéztünk eddig is fontos adatokat, hivatkozásokat. Mielőtt azt részletesebben is bemutatnánk, lássuk a Hontvármegye utolsó közgyűlése című írását, amely természetszerűleg a kötet legvégére került. Tudvalévő, hogy Hont vármegye törvényhatósági bizottsága – a Nógráddal való egyesítés előtt – 1923. december 14-én tartotta utolsó közgyűlését Nagymaroson. Az egykori alispán ezen így szónokolt: „Mindenemet Hontvármegyének köszönhetem. Ott születtem, ott nevelkedtem, ott laktam, a közéletbe ott kapcsolódtam bele, ott volt részem a közönség elismeréseiből, abban a mértékben, minővel tiszttársaim közül csak kevesen dicsekedhetnek. Vesztével mindenemet elvesztettem, a boldog viszontlátásba való hitemet is.”
Czobor elmondta azt is, hogy az akkori rendelettel „Hontvármegye ezeréves önállósága szüntettetett meg”. S mint az idézett cikkben tovább olvassuk: Hontnak „Előbb a csehek vágták le a kezét és a lábát; de a lelkét meghagyták. Csonkák maradtunk, de önállóak. Aztán jött a magyar és ezt az önállóságunkat is megszüntette. /…/ Mink öregek azonban, kik Honbtvármegyét fénykorában ragyogni láttuk, annak emlőin felnőttünk, és kik azt valljuk, hogy hontinak lenni tisztesség, Hontot szolgálni dicsőség, szívünkbe zárjuk emlékét; és ha közeledik a vég és felettünk is megkondul a lélekharang, akkor is áhitattal és fiui kegyelettel fogunk gondolni reá, mint gyermek az édesanyjára, mint az elmult szebb, jobb, boldogabb idők koronatanujára.” (1927:111)
Értékes szeletei a Czobor-könyvnek ama fejezetek, amelykben a táj, egy-egy kisrégió ellevenedik meg előttünk. Elsőként talán a szülőfalut, Gyerket említhetnénk a maga Kócsárokjával, a szőlőtermő Nagyhegyével vagy a Nagyberekkel egyetemben. Ott futkározik valahol a kis Czibulya gyerek is a gyerki Balla Pistikkel, Okos Petikkel és más legénykékkel együtt; várják Tóth Máté tiszttartó uram engedélyét a szürethez, hogy aztán eljöjjön majd számukra a böngézés aranyideje is. Aztán hirtelen a Bozóki járásban találja magát főszolgabíróként földink. Elmondva azt is, hogy amikor ide került, csak három kilométer kiépített utat talált, annyira elmaradott volt ez a táj. „Vasutja nem volt, és a nép csenevész szilván kívül egyéb gyümölcsfával nem rendlekezett. Elhagyatott vidék képét mutatta a járás, népe is kulturálatlan, szegény volt; falujából csak aratáskor mozdult ki, akkor is munkába állt a vármegye bővebben termő déli vidékén, hogy verejtékes munkájával ott a télire való kenyerét megkeresse.” (1927:47) Azt is elmondja viszont kritikusan, hogy amikor a vasútépítéshez akartak fogni, „A tájékozatlanság és rosszakarat, amit a közönség ebben tnausított, valóban elszomorító volt. Az egyik a fuvarját féltette tőle, némelyek a vasut füstjétől féltették a termésüket…”. Ám, mint a továbbiakban írja, még Majthényi főispán és ellenezte a vasut építését: „a szocialisták országútjának stigmatizálta azt, és féltette tőlük a vármegye nyugalmát”. (1927:48)
Szeretett városáról, Selmecbányáról is sokat olvashatunk könyvében. A főiskolával kapcsolatos véleményét már idéztük a fentiekben. A Selmecbánya elmagyarosodása című írásában érdekes és tanulságos, ugyanakkor egymásnak ellentmondó részletekkel is találkozhatunk. Czobor feltételezhető szlovák (Czibulya) származása ellenére is szívesen és gyakran bizonygatja, hogy Selmecbánya magyar mivoltához nem fér kétség. Pedig az általa írt sorok nem erre engednek következtetni. „Selmecbánya – olassuk egyhelyütt – ujabban a felvidék legmagyarabb városa lett. Mikor én 1860-ban kisdiáknak Selmecre kerültem, ott talán csak három család vallotta magát magyranak. A gimnáziumban parallel magyarul és németül tanítottak. És mégis bámulatos volt az a hódítás és haladás, mit a magyar érzés a selmeci polgárok körében tett.”(1927:79) Olyan ez, mintha a délszlovákiai magyar városok elszlovákosodásától áradozna ma valaki. Egy másik munkájában – Selmec hatvan év előtt – elmondja, hogy az 1860-as években Selmecen a magyar szó még idegen volt. S ahogy írásában olvassuk: „Az uritársaságban német szó járta akkor. Engem is német szóra adtak fel Selmecre iskolába. Tótul az utca népe beszélt, meg a diákság – jétékai közben.
Aki közénk diáknak felkerült, tótul, németül rednre jól megtanult. A polgárság németül beszélt, de – magyar ruhát viselt. Kachelmann, Pankaldy, Podhragyay, Schiller és sokan mások, most is előttem állanak rámáscsizmás, atillás viseletükben. Mert a polgárság magyar hazafisága példás volt már akkor is.”(1927:81) Az akadémia kapcsán elmondottakból is megszívlelendő következtetéseket vonhatunk le, ám a lényegről, a tényekről sosem szabad megfeledkeznünk: „Az akadémia tanítási nyelve akkor még a német volt, hiszen a magyar könyvek egy része még a hetvenes évek közepén is hiányzott. Jegyzetekből és német tankönyvekből tanult az ifjúság. Tanáriank nagyrésze idegenből szakadt mihozzánk; jórészük aoznban – szolgáljon dicséretükre! – később teljesen hozzásimult az uj érához.” (1927:81-82)
Dicséri Czobor a selmeci polgárságot is. Mint írja: „A polgárság zömét a kereskedők és iparosok alkották akkor is. Számuk tekintélyes volt. Ez a nagy szám azt mutatja, hogy jól ment a dolguk. Ezt egyébként ki is érdemelték, mert üzleti berendezésük általában szolid és reális volt. – A honorácior-osztály zöme a bevándorolt beamterekből került ki. Irányító befolyást a közügyekre azonban a polgárság gyakorolt.” Ezeket a polgárokat magyaroknak tartotta Czobor, ami elsősorban haza iránti hűségükben és külsőségükben (öltözet) nyilvánult meg. De nézzük csak, milyen előkelőségeket sorol fel! A vaskereskedők közt a Schaller családot, az aranyművesek közt a Trautner, Kuszi, Bohus, Szládek nevűeket, a rőfösöknél Gaitnert, Helmreichet, Kolbenhayert, Ertlt és Lisztet említi. A híres Fajnor und Neffe fűszerkereskedés később Vankovitsé lett, de árulták a fűszert a Zelenka, Lukács, Sommer, Dimák, Priviczky, Cerva, Adamovszky, Aschner és a Plank nevűek is. Híres könyvkereskedők és nyomdászok voltak a Joergesek. A mészárosmesterséget a Finkák, Podhragyayak, Száderek, Sailererk és a Hillerek űzték. A szűcsöt Knaskónak, a kerékgyártókat Hozseknak és Grillusznak hívták. A pékipart a Baumerth, Greguss, Oszwald családok vitték. Pischlék tímármesterséggel foglalkoztak; Kabina szappanos volt, Bránszky és Waltersrdorfer könyvet kötött; a Fizély-család lakatosmunkát végzett, Ochstendung üveget árult; Ekkensperger és Párvy kalapot készített, Schmidt rézöntő, Hovorka kalapos, Itmler takács, Bernhardt harangöntő volt. S akkor még sok-sok selmeci mestert és polgárt nem soroltunk fel.
Írt Czobor a zömmel szlovákul beszélő hevérekről is, s elmondja, „Speciális életviszonyaikból táplálkozott a kedélyviláguk is. A földalatti munka és a pálinkaivás degenerálta őket testileg, sokakat szellemileg is.” De halottaikat parádésan eltemették, mint Czobor írja: „A bányászénál meghatóbb és külső megniylvánulásaiban szebb temetést nem láttam.” A hevérség, mely grubenrokkban járt és bőrkötényt viselt, „szerette a parádét a templomban is. A német és a tót templomban ünnepi mise alatt, hat-hat viaszfáklyavivő bányász vonult be cifra bányászöltözetben, és helyet foglalt a tmeplom hajójában az ájtatos közönség sorai közt. Egyikben hófehér ruhában, térdnadrágban, csattos cipőben, a másik – tót templomban – zöld kalpag, fehér blúz, piros nadrágban, csizmában és mindkét helyen hátul börköténnyel jelentek meg… /…/ Csodálatos, hogy ezt a nemzeti színben játszó ruhát valamikor megtürte az abszolut-kormány is.” (1927:69-70) Hát ez is Selmecbánya valós képéhez tartozott! Csak ezeket is ismerve lehet a helytörténet kutatójának valamiféle következtetést levonnia a tönténések alakulásából.
Czobor könyve néhány értékes néprajzi adatot is tartalmaz. Olvashatunk például abban az szlovák vidékeken tartott egyhetes lakodalmakról, a szitnyalehotaiak jogszokásáról: a bíró által kiküldött kőkockáról, amely engedelmességre intette azt, aki megkapta. De szó esik a falvak közti ellentétek ilyen-olyan okairól, a sorozás előtt álló szlovák legények ujjcsonkításáról, az egykézésről, a dacsólami mogyorószüret megkezdésének szokásairól stb.
Érdekesenk és tanulságosak Czobor portréi is. Bolgár Endrét, a csalomjai születésű alispánt úgy jellemzi, mint akit sokan szerettek egyéni nagy kvalitásaiért, de csak kevesen kedvelték nyíltságáért, mert „Híjjával volt ő azoknak a tulajdonságoknak, mikkel olcsó népszerűségre szert tenni lehet. /…/ Gyűlölte a kétszínűséget és azt kérlelhetetlenül ostorozta is. Körében nem tűrte a léha embereket és üldözte őket a maró gúny fegyverével.” (1927:7-8)
Majthényi László főispánról elmondja, hogy a szabadságharc alatt ugyan nem a magyar ügyet szolgálta, de „biztosi minősében több honfitársán segített” Majd így folytatja Czobor: „Majthényi, mint vendégszerető híziúr és társalgó, a legkedvesebb emberek egyike volt, kikkel az életben találkoztam. László napján Leszenyén, később Lukanényén számos tisztelője sereglett össze a háziúr ünneplésére.” (1927:10)
A megye különleges emberéről, Totovits Kálmán Szentsír-lovagról is megemlékezik, aki „a vármegye házi zsidaja és a mindekori fő- és alispánok legkészségesebb híve” volt. „Emellett azonban a hiúságig önérzetes volt és buzgó katolikus, pedig az édesanyja szerb hitű volt. Vallási buzgalma jutalmául a Szentsír lovagja lett, mely fantasztikus uniformissal járt. Urnapján, mikor a fekete keresztes hófehér köpönyeget magáraöltötve sarkantyús lovagi csizmában, spádéval az oldalán a baldachin után az utcán végig lépkedett, az asszonyok torkán akadt az énekszó a nagy csodálattól.” (1927:29-30)
A szlovák Andrej Kmeťről ellentmondásos dolgokat ír Czobor. Elismeri erényeit és nagy tudását, ugyanakkor sajnálkozik, hogy megmaradt szlováknak: „A fentnevezettek holtig megmaradtak tótoknak, kiket akkor pánszlávoknak neveztünk. Kár értük, mert Kmeť igen értékes ember volt, botanikus, külföldön is jó hírnévnek örvendett, aki Haynald érsekkel, mint neves botanikussal is sürü érintkezést tartott fenn.” (1927:40)
Lényeges dolgokat mond el viszont Rudnay Béla főispánról, akivel kapcsolatban – mint írja – „Kitünt még az is, hogy a munkában jópéldával jár elöl, hogy érti a mesterségét; és végül még kitudódott az is, hogy elegendő energiával is rendlekezik ahhoz, hogy a közigazgatást a politika hullámveréseitől megóvja. Mindezek ujdonság ingerével hatottak reánk, akik szokva voltunk ahhoz, hogy az utkaparók politikai pedigréjét is megnéztük, mielőtt őket a szolgálatba felfogadtuk.
De való igaz az is, hogy Ipolyságtól nem volt elragadtatva. Kifogásolta a higiénáját, okolta a várost azért, hogy elmaradt, nincsen kanalizálva, nincsen járdája, nincsen fürdője. Selmecre gravitál a vármegyeházával, ha Ipolyság nem lép a haladás utjára.” (1927:40-41) Lám milyen megszívlelendő sorok ezek a mai városvezetők számára is!
Idézhetnénk még hosszan a jellemzéseket s egyebeket is Czobor könyvéből. Az akkor létező felvidéki kultúregyesületet, az FMKE-t bemutatva arról si tudomást szerezhetünk például, hogy Czobort is elragadta olyakor a politikusi hév, a századvégi nacionalista hullám fuvallata. Ez a magyar kultúra felvidéki terjesztésének, a magyar nyelvoktatás szlovák falvakbani szorgalmazásának túlzott buzgólkodása körül nyilvánult meg elsősorban. Mindezt leszímítva azonban Czobor nem volt a szlovák nép ellensége, sőt annak felemelkedését szorgalmazta, különösen a XIX. század hetvenes-nyolcvanas éveiben. Jól ismerte megyéjét, s könyve így a maga szerénységében is érdekes kordokumentum, tanulságos olvasmány.
Irodalom
Czibulya László: Kézimunka kiállítás. Honti Lapok, 1898. I. 11. (IV. évf. 2. sz.) 1.p.
Czobor László: Készítsünk szilárd kerítést a faiskoláknak. Honti Gazda, 1883. I. évf. 2-3. sz. 6.p.
Czobor László: Honti histórák. Budapest, 1927. 111 p.
Czobor László /Nemespanni/: Hatvan évvel ezelőtt. In: Selmeczbányaiak évkönyve. Budapest, 1936. 78-80.p.
Czobor László cikkei a Honti históriákból az ipolysági A Hét-ben (1930.jan.18.; 1931. IV, 4., V.9., )
Czobor László parlamenti beszédei, interpellációi. Országgyűlés Napló 1906-1918. évi kötetei. Budapest
Czobor László alispáni jelentései. Hontvármegye Hivatalos Közlönye. Az 1901. év számai
Czobor Béla: A honti történelmi kiállítás. Honti Lapok, 1898. okt. 11. (IV. évf. 41. sz.) 1-4.p.
Czobor Béla: Három kiállítás. Magyar Iparművészet, 1898. szept. 8. (I, évf.) 342-346.p.
Csáky Károly: Czobor László. In: Uő: Honti arcképcsarnok. Dunaszerdahely, 1998. 104-106.p.
Csáky Károly: Néprajzi gyűjtések és a néprajzi muzeológia kezdetei Hontban. In: Uő: Néprajzkutatások, kutatók
És gyűjtemények Hontban. Dunaszerdahely, 2007. 75-104.p.
( – ): Czobor László. Kertészeti Szemle, 1942/6. 92.p.
( – ): Czobor László ünneplése. A Hét, 1931.II. 14.
( – ): Czobor László. Magyar Országgyűlési Almanach 1906-1911. Budapest
Kenyeres Ágnes, főszerk.: Magyar Életrajzi Lexikon A-K. Czobor László. 337.p. Budapest, 1967
Kiss László: Tüskebokrok Czobor László sírjánál. A Hét, 1992/19. 20.p.
Magyar Kázmér: Avatóbeszéd Czobor László portréjának leleplezésén. A Hét, 1931. II. 14.
Pongrácz Elemér, szerk.: Honti Naptár 1900. Ipolyság (Czobor László. 9-10.p.)
Pongrácz Elemér, szerk.: Honti Naptár 1907. Ipolyság (Czobor László távozása. 64-65.p.)
Tipary László: Gyerk község az Ipoly mellett. Gyerk. 2006.
Csáky Károly, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”57156,57157,57158″}
