57452x

Csurgó Dezső nyugalmazott gimnáziumi tanár, a királyhelmeci Mécs László Társulás elnöke október 17-én beszédet mondott Dobos László szobrának avató ünnepségén, a Fő utcai parkban, amelyben felidézte a közös élményeiket.

Tisztelt Vendégek!

A magam és a Dobos család nevében mély tisztelettel köszöntök minden kedves ünneplő jelenlévőt.

Nem kis meghatódással, külön köszöntöm Dobos László Kossuth-díjas író és tanár jelképes hazaköltözését szülővárosába, Királyhelmecre, a három folyóközbe, oda, ahonnan indult és rózsállott fiatal élete szép virága. Ide, alig száz méterre innen a szülőházához, ahova déli irányba nézve nagyon jól odalátunk, amely még ma is áll kis városunk többszáz éves Fő utcáján. Szerencsére túlélte az idők viharát, a bontások rombolását, s reménykedve várja, hogy egy tábla jelölje majd – minél előbb – kinek is volt a hajléka hajdanán, úgy 70-80 évvel ezelőtt. Az épület ugyan régi, de nem romos, nem omladozó, takaros rendben van, és ma is lakják.

Most, az újra találkozás örömében úgy gondoltam, ebből az ünnepélyes alkalomból felidézek Dobos László fiatalkori életéből néhány – többségében közösen megélt – emlékezetes történetet, amelyek 70 év távlatából ma is elevenen élnek bennem. Ezek olyan régi élmények, amelyekre már csak az ünnepelt korabelijei emlékezhetnek.

A múlt idő nem csak felejtet, olykor meg is szépít. Lefejti, lekoptatja a szenvedések csúf gúnyáját, hogy azt felemlegetéssel, emlékezéssel a túlélés örömében átadhassuk.

Dobos László e kis városban élte gyermek- és ifjúkori éveit. Itt érték a fiatalkori legszebb élmények, még úgy is, hogy ezek bizony nem is akármilyen háborús élmények voltak. Például amikor fényes nappal is egymást érték a légiriadók. Ha megszólalt a városi sziréna, a földszinten a pedellusunk megverte a folyosón függő ekevasat, az egész iskola beleremegett, belerémült a hátborzongató, riadt kongásba. Tanáraink az iskola padjaiból, az óráról a közeli nagy grófi pincébe menekítettek bennünket. Halálos csendben, futólépésben tettük meg a hosszúnak tűnt száz métert. A bombázók rémítő morajlását még a pince mélyén is hallottuk, amint elhaladtak városunk felett.

A megélt szép, és kevésbé szép, olykor kalandos élmények ezer szállal kötötték Lászlót e romantikus és történelmi bodrogközi tájhoz, kis városunkhoz, a Kishegy és Nagyhegy tavasszal illatos akácosaihoz, a halban gazdag Latorca-mentéhez, az elbűvölő, tüneményesen virágzó szőke Tiszához. Talán nincs is magyar ember, vagy most itt nincs olyan közöttünk, aki ne hallotta volna, vagy ne dúdolta volna soha e szép magyar dalunkat: „Temető a Tisza, mikor kivirágzik…”. Oly csodálatosan megható tüneménye a természetnek a Tisza-virágzás, hogy elég egyszer látni, és sohasem lehet feledni.

Különlegessége, hogy csak meglesve, június hónapban lehet kifogni a rajzás idejét, a virágzást, mint ahogyan a gejzír kitörését is. Iskolák fél napokat is várnak rá, akárcsak a magyar Hortobágyon a verőfényes égre kivetített Délibábra. Nem csoda, hogy a tárkányi nyári Tisza-part volt Lászlónak a kedvenc kirándulóhelye. Nyaranta ittjártakor nem mulasztotta el, hogy ellátogasson a hármas-határhoz, a Tiszához. Annyira bodrogközinek érezte magát, hogy még élete párját is, egy életre a Tisza-mellékéről választotta. Lászlót élethivatása, korának zaklatott világa fiatalon messze, nyugat felé, egész Pozsonyig sodorta.

Az Ő élete történetében benne van az egész felvidéki magyarság története. Kezdve gyermekkorától, érték az életnek váratlan történései. Például amit többször is szívesen emlegetett: Már kis iskolás korában, a II. világháború idején magyar állampolgár is volt, amely sajnos csak 7 évig tartott. A további 70 év is kevés volt hozzá, hogy újra megélhessük ezt. Vagy, ha ma is élne, Ő is biztosan emlékezne Kassa bombázására, a szomszéd Boly községben a Füstös család házának és a keresztúri-tanyának a bombatalálatára, meg az esti órákban a „sztalingyertyás” bombázók morajlására.

Arra is emlékezne, hogy a háború vége felé három hadsereg gázolt át a fejünk felett. Előbb a német csapatok, majd a magyar visszavonulók, utánuk az indián harci zajt idézve a begőzölt orosz pufajkások, ami olyan volt, mint a sáskajárás. A pufajkások ránk hagyták az apró parazitákat, meg szabadon az utcákon, határban kószáló rühes volt remondákat. Mi meg azt hittük, hála Istennek, vége a háborúnak. Fellélegezhetünk. De nem, jöttek az újabb, másfajta szenvedések. Az ártatlan gyermek és felnőtt lelkekbe gázolás. Az egyik, amely azonnal megbélyegzett bennünket, a máig tartó háborús bűnösöknek való nyilvánításunk. Egy jó ideig mi, felvidéki magyarok nem kellettünk senkinek. Három évig nem voltunk senkinek sem a polgára.

Közben vitték az apáinkat, testvéreinket, rokonainkat, mindenkit, aki magyarnak merte vallani magát, nem állt be janicsárnak. Vitték délre, a bizonytalanságba, vitték nyugatra, rabszolgaságra, a Szudétákba, keletre „málenkij robotra” a gulágokba meg Szibériába. Husák, Okáli és társai kegyetlenül kigondolták a leszámolásunkat.

Most is őrzöm családunk megsárgult miniszteri kitelepítési parancslevelét, amelyeket a katonai teherautók házszám szerint vittek a családok udvarába, majd a felpakolt családokat az engedélyezett rakománnyal (amennyit előírtak kilóra) az állomáson a marhavagonokba. A miniszteri parancslevelet két nyelven is megírták, hogy jól megértsük. Megértettük. És nem feledjük.

Ezekben az években magyarországi diákként lettünk Perbenyík, Nagygéres, Borsi határában éjjel és nappal tiltott határátlépők. Még a diákokat is becsukták 1-2 napra, ha elfogták. Vallattak, megmotoztak, azt szerették volna tudni a cseh fináncok, mit beszéltek az iskolában az órán a tanárok.

Ezek a siralmas személyes emlékek adták Dobos Lászlónak az ihletet a könyvei megírásához. Az akkori Földönfutás a törvények elszabadulása volt, kegyetlen megalázása volt az emberi méltóságnak. Könyvei e táj kálváriája történetét tették halhatatlanná. Szereplői is itt élő emberek voltak, akik a könyvei olvasásakor belepirulva önmagukra és társaikra ismertek, s a túlélt történetekre is nagyon jól emlékeztek. Csak már egyre kevesebben.

Nem dicsekvésként – de így is mondhatnám – mégis jólesően teszem: Kiskőrösnek van egy Petőfije, Széphalomnak van Kazinczyja, Komáromnak van nagy mesemondója, Jókaija, Borsinak van Rákóczija, sorolhatnám tovább… Most már mi is mondhatjuk, királyhelmeciek, hogy Királyhelmecnek is van „koszorús” írója-költője, Dobos Lászlója.

Talán nem csak az én számomra tűnik ritkaságnak, hogy ilyen kis településen két koszorús irodalmár, két kiemelkedő rokonlélek kerüljön egymás mellé a halhatatlanságban. Mécs Lászlóról van szó, aki magyar-latin szakos tanár, pap-költő volt, és aki most egész közelről és jóságos méltósággal figyeli az ünneplésünket. Ő most, ebben az évben lenne 120 éves. Szelleme itt, ezen a helyen 9 évig várt erre a szép ünnepélyre, hogy lélekben, ebben a szerény kis parkban üdvözölhesse a királyhelmeci születésű Kossuth-díjas írót. Ugyanis a II. világháború idején Mécs László tanított a polgári iskolában, a szünetekben ott sétált közöttünk a folyosón meg az udvaron. Volt, hogy az iskolai kirándulásokon is velünk tartott. Később, bizonyára tudtak egymás irodalmi alkotásairól.

Most már mi is, királyhelmeciek jóleső érzéssel mondhatjuk róluk, hogy mindketten, így egymás közelségében öröklétig része maradnak városunknak. Dobos László ugyan innen messze kapott örök nyughelyet, de mi királyhelmeciek úgy gondoljuk, Lászlónak itt a helye az ősi földön, szülei, rokonai, régi barátai közelében.

Ezért most, ebben az emlékműben hazahoztuk jelképesen, a szellemét pedig a valóságban is hazahoztuk ide, a pap-költő mellé, hogy legyenek lélekben a jövőben is erjesztő kovásza a bodrogközi ihletésű, szép magyar irodalomnak” – mondta Csurgó Dezső nyugalmazott gimnáziumi tanár, a Mécs László Társulás elnökének.

A beszéd elhangzott Királyhelmecen, Dobos László szobrának avató-ünnepségén, október 17-én.

Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”57073,56921,56906,56898,56893,56886″}
További fényképek az ünnepségről Képgalériánkban ITT tekinthetők meg.