“Itt, a rimaszécsi (Gömör megye) református templom falai között, zászlót avatunk. Olyan zászlót, amelynek története van. Ezért emlékezni, emlékeztetni szeretnék! Méltatni azokat az embereket, eseményeket, amelyek kiindulópontjai vagy meghatározói voltak e zászlóavató ünnepségnek. A fényesen lobogó, díszeivel, színeivel üzenő, tán figyelmeztető zászlónk története másik két zászló sorsával fonódik össze.
Két szép mezőkövesdi lobogóról van szó, amelyeket a régmúlt hívott életre. Köréje az erős hitű, művészeteket kedvelő, kultúrát ápoló emberek gyűltek. Az egyik, amely ma is velünk ünnepel, a Mezőkövesdi Katolikus Egyház Énekkarának zászlaja, amelyen Szent László királyt, egymásba fonódó kezeket és az 1908-as évszámot láthatjuk. A másik zászló közösségét az irodalom szeretete kovácsolta eggyé, ez a Katolikus Olvasóköré volt. Ezek az értékes, sokak lelkéhez kötődő ereklyék 1944. novemberében az orosz katonák hadizsákmányai lettek, akik a mi tájainkon is elhaladtak.
A II. világháború idején Balyo Ödön rimaszécsi lakos a vasútnál teljesített szolgálatot Slávikovón, tehát a szomszédos Orávkán, magyar neve Kacagópuszta. Özv. Balyo Gézáné, Ica néni elmondása szerint 1945. elején apósa itt került kapcsolatba azokkal az orosz katonákkal, akiknél meglátta a két gyönyörű zászlót. Nem volt kétséges, honnan került hozzájuk, hiszen mindkettőre magyar szöveget hímeztek.
Balyo Ödi bácsi számára az sem volt kétséges, hogy maradjanak-e ezek a zászlók az orosz katonáknál. A viszályokkal teli, ínséges időkben nem sajnált a saját tulajdonából áldozni rá. Kétszáz csehszlovák koronáért és négy tyúkért megvásárolta e díszes lobogókat. A háború idején a padláson voltak eldugva, nehogy megtalálhassák. Majd a háború után közel harminc évig titkon, egy ágyban bevetve, féltve őrizte. Itt várták azt a pillanatot, amikor újból útnak indulhattak, szülőföldjük felé.
Drága szüleim, Gál Géza és Hajdú Magda, jó barátságban voltak Ödi bácsi családjával. Szerettek együtt lenni, segíteni egymáson, szórakozni, együtt énekelni. Egy disznótoros vacsora alkalmával kerültek szóba az eldugott zászlók, és az, hogy jó lenne visszajuttatni azokat az eredeti tulajdonosukhoz. Édesanyámék készségesen felajánlották segítségüket. Mindketten a helyi földműves szövetkezetben dolgoztak, és úgy gondolták, hogy egy szervezett kirándulás jó alkalom lehetne a zászlók hazavitelére. Ödi bácsi örült a lehetőségnek, megbízott bennük.
A szövetkezeti tagok 1974. szeptemberében a mezőkövesdi Zsóry fürdőbe mentek kirándulni. Szüleim a zászlókat gondosan egy-egy pokrócba tekerték. Ezen ültek az autóbuszban, az egyiken édesapám, a másikon édesanyám. Nagy bátorság kellett ehhez annak idején! Bennük megvolt. Úgy tervezték, hogy bemennek imádkozni a katolikus templomba, a zászlókat pedig egy padra téve ott hagyják, nem szólnak senkinek semmit. Bíztak abban, hogy a kincsek jó kezekbe fognak kerülni. Ám a templom zárva volt. Vitték a plébániára, de itt sem jártak sikerrel. Ekkor fordultak a Mezőkövesdi Városi Könyvtár akkori igazgatójához, Zádory Károlyhoz, aki régóta szoros baráti szálakkal kötődött családunkhoz.
Az ő segítségével jutottak el szüleim Pető Józsefékhez, akik hatalmas boldogsággal, lelkesedéssel fogadták az elveszettnek hitt ereklyéket. Én nem emlékszem rá, hogy láttam volna e zászlókat gyermekkoromban. Ám az máig nagyon elevenen él emlékeimben, hogy amikor Pető Józsi bácsiékhoz mentünk, mindig nagy szeretettel, kedvességgel, finomságokkal fogadtak csodálatos otthonukban. Érződött, hogy azt keresték, mivel tudnának örömet szerezni, mivel tudják meghálálni, hogy visszakapták a zászlóikat. A Józsi bácsi felesége gyönyörűen kézimunkázott. Köztudott, hogy a matyó hímzés szépsége milyen előkelő helyet szerzett magának népünk öröksége között.
Egy szépséges nagy matyó népviseletbe öltöztetett babát adtak ajándékba, mondván, az ő zászlójuk Rimaszécsen egy ágyba bevetve várta, hogy hazakerülhessen, ez a baba pedig az ágyat díszítve tartsa meg emlékezetünkben azt, hogy nagyon hálásak a mezőkövesdiek, hogy zászlaikat visszakapták.
Az Ödi bácsi tette ékes bizonyítéka annak, hogyan élte meg egy egyszerű falusi ember a nemzeti összetartozást. A zászlót olyan kincsnek tartotta, ami azon túl, hogy a mezőkövesdieké, kicsit a miénk is. Ödi bácsi jól tudta, érezte, hogy a zászló nemcsak egy darabka szövet, annak nagyon mélyen gyökerező szimbolikus értéke, ereje van. Szüleim életéből tudom, hogy a magyar nemzethez tartozás mélyen beléjük ivódott a családi és a közösségi élet során. Voltak olyan korok, események, rendeletek, amelyek ezen változtatni akartak. Voltak kételyek: Lehetünk-e még magyarok? S ha igen, meddig? Mennyi az, amit a nehézségekből, megpróbáltatásokból vállalni tudunk, merünk?
Voltak, akiket visszatartott a közöny, vagy akik meginogtak félve a hatalom eszközeitől. Esetünkben érzékelhető, hogy Ödi bácsi nem tartozott közéjük. Sok ideje nemigen volt gondolkodni, megvegye-e vagy sem a zászlókat. De véleményem szerint neki nem is kellett ezen gondolkodnia. Meglátta, és máris tudta, miként kell cselekednie. Lehetett szegénység, bizonytalanság, ő akkor is áldozott érte, ragaszkodott hozzá. A tény, hogy hosszú ideig nem beszélt róla, szintén sokat elárul. Ebből tudjuk meg, hogy nemcsak a zászlót őrizte, hanem a titkot is. Bármennyire örült neki, tán legszívesebben mindenkinek beszélt volna róla, nem veszélyeztethette a családja jövőjét, kellett, hogy elővigyázatos legyen! Ő bizonyára sokat tudna mesélni a zászlóhoz fűződő gondolatairól.
Lehetséges, hogy nem lenne ez csupa felhőtlen, ragyogó történet. Ám mára már azzá vált. Ha értékeljük a tényeket, kivilágosodik előttünk, kinek s kiknek mit jelentett ez a két zászló. Mit jelentett annak a közösségnek, amely életre hívta, és évtizedeken keresztül magáénak érezte? Mit jelentett a háború idején szolgálatot teljesítő katonáknak? Mit jelentett annak az embernek, aki egy véletlenül adódott lehetőséget kihasználva megvásárolta azt? Mit jelentett azoknak, akik hazavitték? S miután visszakerült eredeti helyére, mit jelentett az ott élő embereknek? És mit jelent ma a mezőkövesdieknek?
A mai nap éppen arról szólt, hogy sokat jelent. Amikor a testvérem, Gál Ferenc, Mezőkövesden járt, és az énekkar zászlaját figyelve elmondta, hogy most mi szintén egy zászlót szeretnénk, az ottaniak is döntöttek: megajándékozzák közösségünket egy matyó magyar zászlóval. Lehetne- e szebb folytatása a zászlókról szóló történetnek? A zászlót elhozták, hogy ünnepélyes keretek között, ahogy illik, átadják nekünk. S mennyivel jobb érzés zászlót kapni, mint venni!
A mezőkövesdiek között ugyancsak sokan voltak, akik áldozatot vállaltak ennek érdekében. Mindannyiuknak őszinte köszönetünket fejezem ki. A teljesség igénye nélkül szeretném itt kiemelni Kiss Mátyás, Mezőkövesd Város díszpolgárának nevét, aki szívügyévé tette, hogy tőlük legyen magyar zászlaja a rimaszécsieknek.
Köszönetünket fejezem ki dr. Fekete Zoltánnak, Mezőkövesd polgármesterének is, aki ígéretet tett, hogy biztosítja a zászló elkészítésének költségeit. Engedtessék meg nekem, hogy az ő érdemeiket most ne méltassam, de szívemből kívánom, hogy legyen alkalma ezt méltó módon megtenni a jövő generációinak! Hiszen ez a zászló már nemcsak a magyarságunkról szól, de jóval többről. Az örökségünkről, barátságunkról, az összetartozásról!
Ez a mai ünnep annak bizonyítéka, hogy éltek itt olyan emberek, akik a maguk egyszerűségén túl nagyok, hatalmas értékeket hordozók voltak. A dolgos hétköznapokon túl más megtartó erő is volt bennük: rendíthetetlen hitük és magyarságuk, elkötelezettségük az egész nemzet iránt, a felebaráti szeretet, az ősök tisztelete, a hagyomány ápolása, a kultúra megélése, az önazonosságuk erőssége, a jóban, rosszban együttlét érzése, hatalma. Szívükben mindig büszke magyarok voltak! Ha ezt olykor-olykor homályba is kényszerítették a külső erők, annak fénye mindig megmaradt. Eszerint éltek, ezt adták át nekünk életük folyamán. Legyen áldott az ő emlékük!
Én csak kívánni tudom, hogy adassék meg nekünk is, hogy mi ugyancsak ezt tudjuk átadni az utánunk következő nemzedéknek! Tudjanak szívük szerint élni, tudjanak jót tenni, tudjanak bízni, tudjanak emlékezni és tudjanak ünnepelni! Legyenek zászlóik, melyek összegyűjtik őket! Ne árvuljanak el ezek a zászlók, hanem sokasodjon alattuk a nép! Hirdessék, hogy nemcsak kézfogással lehet összetartozóvá válni, hanem lelkekben lakozó érzések által is!
Gondolataimat Fáncsi Júlia szavaival zárnám:
Az Én hitem:
Lobognak még zászlók,
s a szívekben éled Tűz.
Gyűlni fognak az Áldók,
s imájuk majd hitkoszorút fűz…”
Győry Magdolna Folytassuk, amit Őseink abbahagytak! címmel a május 28-i magyar zászló avatási ünnepségén elhangzott gondolatai. (Forrás: a Rimaszécsi Krónika facebook oldala)
