Már második éve dörögtek a fegyverek a Nagy Háború frontjain, ahol addigra minden józan gondolkodású katona számára nyilvánvalóvá vált, hogy a véráztatta csatamezőkön immár köddé lett a hőn áhított végső győzelem közelinek hitt reménysége. A távoli lövészárkokból is egyre borúlátóbb hangvételű leveleket kézbesített a postás a katonák mind jobban nélkülöző hátországbeli szeretteinek, s így a cenzoroknak is egyre több dolguk akadt.
Ám abból a kevés közlésből is, amelyet a tábori levelezőlapok tartalmaztak, odahaza is bizonyossá vált, hogy ez a háború bizony hosszúra nyúlik, még sok áldozatot követel és végső kimenetelét illetően sokasodnak a kérdőjelek. S mindezt tetézte, hogy tavasszal az orosz hadifogolytáborokból megérkeztek az első levelek…
A komáromi tizenkettes regimentből, amely Przemyslben és az erődváros környékén harcolt, rengeteg katona került orosz hadifogságba, amikor annak második ostroma után, 1915. március 22-én a bekerített, kivérzett és kiéheztetett osztrák-magyar csapatok letették a fegyvert. A mintegy százhúszezerre tehető, s többnyire magyar hadifoglyok közül ezreknek az útja a távoli Szibéria felé vezetett.
Egy távoli orosz hadifogolytáborból… (Fotó: a szerző)
A hadifoglyok régi levelei között lapozgatva figyelemreméltó, hogy – bár még további három éven át tartott a háború – a hadviselő országok között több, kevesebb döccenővel és olykor jelentős késéssel ugyan, de működött a postai kapcsolat. Ezt bizonyítják többek között a hadifoglyok által hazaküldött, s a Komáromi Ujság hasábjain is megjelent levelek és tudósítások, amelyek gyakran több ezer kilométerre lévő hadifogolytáborokból érkeztek.
A levelezések tartalmából az is kitűnt, hogy többnyire az otthonról írt válaszlevelek is megérkeztek a címzettekhez. Az említett lap 1915. április 1-jén megjelent számában például egy omszki hadifogolytáborban kelt levél olvasható, amelyet Ligeti János komáromi festőművész írt, s amelyben meglehetős részletességgel közli sebesülésének, lábadozásának, majd fogságba kerülésének körülményeit, és annak a kéthetes gyötrelmes útnak a viszontagságait, amelynek utolsó állomása a Komáromtól több ezer kilométerre lévő Omszk városa volt.
Érdekes, hogy Ligeti a levelét francia nyelven írta, talán abból a megfontolásból, hogy a táborbeli orosz cenzorok majd könnyebben boldogulnak annak elolvasásával. A később megjelent lapszámokban tallózva megtalálhatjuk továbbá a távoli Habarovszkból magáról életjelet adó Cechmeister János írását „Levél Szibériából” címmel. Ennek az eredetije viszont németül íródott, és szerzője igen érzékletesen ismerteti az ottani hadifogolytábor lakóinak az életét, első karácsonyukat és mérhetetlen honvágyukat.
Tudvalevő, hogy ugyancsak Przemyslben esett hadifogságba jeles költőnk, Gyóni Géza is, akit a végzete a krasznojarszki hadifogolytáborba vitt. Egyik fegyvertársa volt a Komáromi Ujság laptulajdonos-főszerkesztője, s a város későbbi polgármestere, dr. Fülöp Zsigmond (1878-1940) is, aki tartalékos hadnagy volt, és csak 1920-ban térhetett haza a hadifogolytáborból.
…maradok alázatos híve, Vörös Ignácz (Fotó: a szerző)
Kollégája, dr. Baranyay József, aki a háború idején a lapot szerkesztette, az újság 1915. április 15-én megjelent számában közli az olvasókkal a hírt, miszerint Fülöp Zsigmond az édesapjával táviratban (!) tudatta, hogy él és egészséges és a Kaspi-tengeri Asztrahánban lévő hadifogolytábor lakója. Nyilván válaszleveleket is várt és kapott is, ugyanis megírta a címét: „Asztrachan, Pervi Armianszki Ulica, dom: Adzsimi W”.
Ezt követően azután heteken át lapjában rendre megjelentek hosszú és rendkívül érdekes tudósításai Asztrahánból, amelyekben név szerint említi komáromi hadifogolytársait, beszámol viszontagságos utazásukról Przemysltől a Volga deltájáig. Írásai is ezzel a címmel jelentek meg: „Komáromból Asztrahánig Premyslin át”.
Zsoldigazolvány (Fotó: a szerző)
Az első világháború szinte minden magyar családot érintett, a miénket is. Így végezetül egy esetet idéznék családi legendáriumunkból.
Apai nagyapám öccse szintén Przemyslben esett hadifogságba, ám sorsát, hollétét illetően hiába érdeklődtek a háború után hazatérőktől, s ugyancsak hiábavalónak bizonyult a Nemzetközi Vöröskereszthez írt folyamodványuk is, nem tudtak meg róla semmi érdemlegeset, még csak annyit sem, hogy él-e egyáltalán.
S közben teltek, múltak az évek, a család már régen elsiratta eltűnt hozzátartozóját, amikor a harmincas évek második felében egy ismeretlen ember kopogtatott Németh Miklós lakatosmester lakásának ajtaján, aki egy láthatóan megviselt állapotban lévő levelet nyújtott át. Mint az hamarosan tisztázódott, a levélhozó a túlsó parti Komáromból jött, ahová a levél megérkezett, s ahol hosszasan tanácskoztak a postán, hogy ki is lehet a levél címzettje. Aztán valaki rájött, hogy az illető a túlsó parton lakik, s a levelet áthozták a hídon, azaz – Trianonnak „hála” – a határon.
Galíciai hómezőkön (Fotó: a szerző)
Már az első látásra furcsa volt, hogy a borítékon a címzett nevén kívül mindössze annyi szerepelt, hogy „Ausztria-Magyarország – Révkomárom”. A régen elveszettnek hitt levélíró másfél évtizeddel a háború befejezése után eszerint még nem tudott arról, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia már régen a múlté, ilyen államalakulat nem létezik. Kiderült továbbá az is, hogy a levél a távoli Szibériából, pontosabban a Bajkálon túli terület székvárosából, Csitából érkezett.
Nagyapám elsiratott öccse az ottani 24-es számú hadifogolytábor lakója volt. Már régen szabad ember – írta – önszántából maradt Csitában, ahol már családot alapított, s most már kissé jobban megy a sora, mivel kocsit és lovat vásárolt összekuporgatott pénzéből, s így ott immár tehetősebb embernek számít. Levele végén azt ígérte, hogy hamarosan újabbal jelentkezik. Ezt azonban már hiába várták Komáromban, mert időközben kitört a Távol-Keleten a szovjet-japán háború.
Az első világháború, s a túlélők megpróbáltatásai a magyar irodalomban is mély nyomot hagytak. Érdemes elolvasni például Kuncz Aladár Fekete kolostor című regényét, amelyben leírja a Franciaországban internált magyarok viszontagságait és a velük való embertelen bánásmódot. Zilahy Lajos több regényét is első világháborús élményei ihlették, de tanulságos olvasmány Markovits Rodion Szibériai garnizon című könyve is, amely egykor bestseller volt, ám ma már nehezen hozzáférhető.
