Kálmán Imre a Nagy Háború idején komponálta világhírű operettjét. 1914-ben kezdte művének írását a csehországi Marienbadban, de a háború kitörése miatt csak egy év múlva folytatta. A Csárdáskirálynő azóta meghódította a világot. Állítólag nincs olyan perc, hogy a földkerekségen valahol ne csendülne fel ez a muzsika színházban, koncerten, filmen, tévében, vagy rádióban.
A bécsi világpremierre a központi hatalmak átmeneti győzelme szolgált apropóul. 1915. november 17-én mutatták be, s ott több mint ötszáz előadást élt meg. A háború ellenére azonnal bemutatták Svédországban, Finnországban, Oroszországban (1917), Olaszországban. Budapesten 1916 novemberében volt a bemutatója, míg végül egy esztendővel később eljutott a New York-i Broadway-re is. Az angolok és amerikaiak cigány hercegnőt faragtak a főhősnőből, Gipsy Princess címen mutatták be.
Miről is szólhatna egy operett, mint egy reménytelennek látszó szerelemről. Bonyodalom bonyodalmat követ, mindenki segédkezik így vagy úgy, s a múltat is remekül föl lehet használni, hogy a szerelem győzedelmeskedjen. A herceg és orfeumi énekesnő szerelme sok éneklés után beteljesedik. Operai igénnyel megírt fülbemászó dallamokkal átszőtt történet, sok humorral.
A magyar operett hungarikum, így helyet kapott a Nemzeti Értéktárban. Kálmán Imre és Lehár Ferenc tette a műfajt az egyetemes zenekultúra részévé, igaz a többi magyar operettszerző is megtette a magáét. A legnagyobb operaénekesek repertoárjukon szerepeltetik. Placido Domingo 140 művet tud, ebből egy operettet, A víg özvegyet. Luciano Pavarotti nem énekelt Mozartot, de a Vágyom egy nő után-t igen.
Ez a legendás darab idén ünnepli tehát magyarországi bemutatásának 100. évfordulóját. A tavalyi világpremieri kerek évforduló apropóján született meg a méltán híres darab legnépszerűbb dalait felvonultató előadás. A Külgazdasági és Külügyminisztérium, illetve a Balassi Intézet felkérésére létrejött a Budapesti Operettszínház kiváló szólistáinak és kvintettjének előadása.
Az ünnepi évforduló évében, Budapestet leszámítva, meghódította Bécset, Brüsszelt, Moszkvát, Delhit. A sikeren felbuzdulva további, mintegy 20 európai és ázsiai helyszínre utazik idén ez az előadás, mely 14, szinte mindenki által ismert slágert foglal magába. Hogy a lányok angyalok, azt Kálmán darabja tanítja. Az Egy a szívem, egy a páromhoz, a Jaj, cicához, a nosztalgiázó Emlékszel még?-hez sem kell ajánlás. A két „testvérről”, Hajmási Péterről és Pálról meg a barométerről sem tudunk megfeledkezni, még akkor sem, ha rongyos az élet, mely azért édes is tud lenni…
Bóni megkérdezte: Ki a legény Eperjesen? Majd az énekesek táncoltak a boldogságtól, sőt még cigánykereket is hánytak, és szép hölgyekről álmodtak. Legalábbis egy órácskára, míg az előadás feledteti az emberekkel mindennapi gondjaikat. Így lehetett ez az I. világháború idején is, ami még inkább segítette a darab népszerűségét. Hiszen valamilyen íratlan szabály szerint a szerelmeseknek egymásra kell találniuk. Ennek drukkol lélegzetvisszafojtva a közönség. Azután – legalábbis a színpadon – addig élnek boldogan, mint egy fecskepár, amíg meg nem halnak.
Most Lévai Enikő (Sylvia), Vadász Zsolt (Edwin), Kékkovács Mara (Stázi) és Peller Károly (Bóni) hozták el a Budapesti Operettszínház zenekarának kvintettjével az örökzöld dallamokat a Tarca-parti Athénbe.
Miközben beültem a Jonáš Záborský Színház Répászky Mihály, neves kassai építész által tervezett és gyönyörűen felújított épületének nézőterére, arra gondoltam, a régi eperjesiek mit adtak volna azért, ha ezt megérhették volna! Hiszen 1921 és 1938 között a csehszlovák hatóságok nem engedélyeztek magyar nyelvű előadást a városban.
A műsor kezdetén Haraszti Attila, Magyarország kassai főkonzulja üdvözölte a közönséget, utalt az operett keletkezésének körülményeire, majd méltatta Kálmán Imre munkásságát. Aktuálpolitikai kérdéseket is érintett, megelégedéssel nyugtázta a jó szlovák-magyar kapcsolatokat.
A színház megtelt közönséggel, mely lelkesen tapsolt és alig akarta az énekeseket leengedni a színpadról.
