1943. január 12-én – hetvennégy esztendővel ezelőtt – vette kezdetét a Donnál álló magyar 2. hadsereg kálváriája, mikor Urivnál megindult a szovjet 40. hadsereg támadása. Két nappal később Scsucsjénál is sikerrel támadtak az ellenséges csapatok és a magyar arcvonalat hamarosan felsodrították, s az állásaiból és a téli, fűtött szállásaiból kivetett, visszavonuló magyar 2. hadsereg katonái három hétig vívták reménytelen küzdelmüket a szovjet csapatokkal, a kegyetlen időjárással és olykor a saját szövetségeseikkel.
Ezen harcok részesei voltak a rimaszombati huszárok, vagyis a 19. és 20. huszárszázadok katonái. Gömörország székhelye 1939 őszén kapott újra honvéd helyőrséget, mikor a miskolci VII. hadtest hadtestközvetlen huszárszázadát helyezték át Rimaszombatba.
A magyar 2. hadsereg mozgósításakor, 1942 tavaszán a VII. huszárszázad tényleges és tartalékos állományából szervezték meg a miskolci 19. és az egri 20. könnyűhadosztályok hadosztályközvetlen huszárszázadait, a már fentebb említett két huszárszázadot. A Donhoz elvonuló VII. hadtestben más, felvidéki huszáralosztályok is szolgáltak, így a hadtestközvetlennek beállított kassai 22., valamint a kassai 23. könnyűhadosztály közvetlen huszárszázada.
A magyar 2. hadsereg 1942. nyári hadműveletei alkalmával a huszárok nem csak a hídfőcsatákban vettek részt „gyorstartalékként”, de a hadsereg mögötti területek megtisztítása is feladataik közé tartozott, így alkalmazták őket partizánvadászatokra. Történelmi érdekesség, hogy 1942. augusztus 18-tól 1942 szeptemberének közepéig dr. vitéz ómoroviczai Imrédy Béla tartalékos huszárszázados, volt miniszterelnök vezette megbetegedéséig a 19. huszárszázadot.
Az őszi hadműveleti szünet beálltával, szinte minden huszárszázad kénytelen volt lóállományától megválni, hiszen a szűkös takarmányozás és a fedett istállók hiánya miatt az arcvonalban a lovakra csak a biztos pusztulás várt volna. A magyar 2. hadsereg hatvanezres lóállományának közel 80%-a került 100-150 km-rel nyugatabbra, ún. lóátteleltető állomásokra, melynek eredményeként a hadsereg tüzérségének és vonatának mobilizálhatósága, csakúgy, mint a huszárok mozgékonysága, úgyszólván a nullára csökkent.
1942 végén a huszárszázadokból és kerékpáros zászlóaljakból szerveződtek a hadtest- és hadosztályközvetlen gyors-, ill. villámcsoportok, melyek állománya síkiképzésben részesült. Ezek a sízászlóaljak és századok – főként 1943. január 12-14. között – igen komoly harcokat vívtak a betört szovjetekkel.
E helyütt érdemes megemlékeznünk a kassai 22. huszárszázad hősiességéről, amelynek tiszti és legénységi állománya szinte mind egy szálig odaveszett az 1943. január 15-20. közötti Potudany folyó melletti, kolbinói és osztrogozsszki védelmi harcokban.
1943. január 14-én a szovjetek által körülzárt Sztorozsevoje térségében a rimaszombati 20. huszárszázad szerepelt vitézül, hiszen a salgótarjáni 53/III. zászlóalj katonáival együtt Veszelij Hutor felé indított támadásuknak volt köszönhető, hogy a kelepcébe szorult egri 14. gyalogezred zöme megmenekülhetett.
Szilágyi Dezső százados, a rimaszombati huszárok és az 53/III. zászlóalj megbízott parancsnoka erre így emlékezett vissza harctudósításában:
„43. I. 13.-ról 14.-re virradó hajnalban (…) – miután már csak a tüzérségi távbeszélő vonal volt használható – hallottam a különböző ütegállások jajszavait az oroszok által történt felsodrításukról. Így újabb körülményes telefonálás útján javasoltam Nickl alezredes Úrnak, hogy jelentse a hadosztálynak szándékomat, nevezetesen, hogy Sztorozsevoje és Novo Uszpenka közötti részt megpróbálom megtisztítani az ellenségtől.
Ezen javaslatomra Nickl [Károly] alezredes Úr [a 14. honvéd gyalogezred parancsnokának] rövid válasza az volt: „Helyes, végrehajtani!”
Erre én I. 14.-én 5 h körül, amikor is Hárs [László] százados [balassagyarmati 23/II. zászlóaljból álló] csoportja az én vonalaim meghosszabbítására indult, felkértem Hárs századost, hogy a horhosban esetleg bajban levő ütegállást tehermentesítse.
A századaimnak pedig hírvivők útján azon parancsot adtam, hogy a zászlóalj gyülekezik a sztorozsevojei temetőnél és onnan támadást intézünk Veszelij Hutor és Novo Uszpenka irányába – ezen térségnek az ellenségtől való teljes megtisztítására. I. lépcső a 20. lovasszázad, II. lépcső vezetésem alatt az 53/8. század, III. lépcső pedig az 53/9. század. Ezt követi a zászlóalj fennmaradó része (aknavetős, géppuskás, távbeszélő szakaszok és a zászlóaljtörzs részei). A 20. lovasszázad kb. I. 14-én 6 h-kor meg is indult és követték a többi lépcsők.
Így nyertünk tért a sztrozsevoje-masztjugyinói út mentén az elágazásig, ahol még egy üteg (Gőring) [10,5 cm-es könnyűtarack] tüzelt is. Itt rendeződésre megálltam, s távbeszélő-összeköttetést keresve csak a 46/I. zászlóalj parancsnokával [Micskey János őrnaggyal] tudtam beszélni, kitől Nickl alezredes Úr már elment, így jelenteni semmit sem tudtam.
Így folytattam a támadást Novo-Uszpenka felé. Ellenséggel a Sztalin-út [döngölt földút] eléréséig nem találkoztunk. Az első lépcsőben lévő 20. lovasszázad a Sztalin-útra érve erős ellenséges gépkocsi- és gyalogoszloppal találta szembe magát. Itt igen élénk tűzharc fejlődött ki, sőt helyenként kézitusára került sor. Pár emberünk fogságba került, de később a század kimentette őket. Az ellenség túl erősnek bizonyult, de visszamentek és felfejlődtek. Így álltunk tűzharcban a késő déli órákig. Véres veszteségeket okoztunk az ellenségnek és az oszlopukat megállásra kényszerítettük.
Ezalatt egy másik erős csoport húzódott Novo Uszpenkából Masztjugyinó felé, ahol már szintén orosz erők voltak felismerhetők. A 20. lovasszázad törzsszállása is égett. Mögöttünk pedig ezalatt Sztorozsevojéból saját hosszú oszlop vonulását figyeltem meg Oszkinó felé.
Ilyen körülmények között tartottuk az oroszokat, míg a saját oszlopunk végei látszottak, utána pedig a zászlóaljnak elrendeltem a visszavonulást Oszkinó felé, a Sztalin-út mentén. Ezt a 20. lovasszázad biztosította. Így érkeztünk be Oszkinóba, ahol a hadosztály-parancsnokságon azonnal jelentkeztem” – írja Szilágyi Dezső.
Később horogszegi Szilágyi Dezső százados (1943. május 1-jétől őrnagy) novo-uszpenkai fegyverténye alapján kérte felvételét a megújított Katonai Mária Terézia-rendbe. 1944 tavaszán a vitéz huszártiszt harccselekményéről az alábbi elismerő bírálat született: „(…) megállapítom, hogy Szilágyi Dezső I. őrnagy a helyzet helyes felismerésében, saját elhatározásából és ennek megfelelő javaslatából folyó parancs alapján hajtotta végre a Nowo Uspenka-i ellentámadást, amelynek során személyes vitézségével is hozzájárult az ellentámadás sikeréhez, amely végeredményben a 20. könnyű hadosztály zömének fenyegető elvágástól való megmentését eredményezte. Ezzel a fegyverténnyel kimerítette a katonai Mária Terézia rend alapszabályainak 21. pontjában foglalt ama feltételt, hogy „mindazok a tettek, amelyek felelősség nélkül abba is maradhattak volna, de mindazonáltal végrehajtattak, méltóak a Rendre” és „ha ütközetben azon a szárnyon, amelyben van dandárával, századával, vagy osztagával, saját kezdeményezéséből olyan mozdulatot hajt végre, amelyből egy hadtestre stb. különös előny származik.”
A fentiek ellenére Szilágyi Dezső őrnagy mégsem nyert felvételt a rendbe, hanem a Magyar Érdemrend lovagkeresztje hadiszalagos-kardos fokozatát adományozták részére. A VII. hadtest rimaszombati huszárjai vitézségük révén számos legénységi kitüntetést kaptak 1942-1943 folyamán, így a Magyar Nagyezüst Vitézségi Érmet négyen, a „kisezüstöt” tizenegyen, míg a bronz fokozatot 138 huszár érdemelte ki.
Rimaszombatban már az újabb világháború folyamán kegyelettel ápolták a hősi halott huszárok emlékét, hiszen a VII. huszárszázad új parancsnoka, Nagy Kálmán százados kezdeményezte azon emlékoszlop felállítását, amelyet 1943. október 6-án avattak fel a szabatkai huszárlaktanyában és harminchárom huszár hősi önfeláldozását hirdette.
Ezen mementó átvészelte a második világháború utáni impériumváltást, túlélte a kommunizmus évtizedeit és még ma is emlékeztet arra, hogy „a hazáért életüket áldozó magyar huszárok hősi tetteikkel méltókká váltak dicső elődeikhez!”
A szerző hadtörténész
