A kassai Thália Színház idei évadjának negyedik bemutatóján megszólalt A nagy (cseh)szlovákiai magyar csönd. Soóky László derűs szomorújátékát Benkő Géza álmodta színpadra – rendezőként és színészként egyaránt. A Márai Stúdió közönsége elé nem egy ember sorsa tárult, hanem egy közösségé.
A monodráma ősbemutatója 2016. február 27-én volt Komáromban a Tiszti Pavilon dísztermében. Egy kortárs szlovákiai magyar darabról van szó, melynek színpadi szövege Varga Emese dramaturg és Benkő Géza színművész közös munkája nyomán jött létre.
„A 21. század a monodráma új korszakát jelenti. Ez a műfaj az ókori színház és a stand-up jegyeit kapcsolja össze. Hisz a szavakban, nincs hagyományos drámai cselekménye, nem egy ember történetét követi a néző. Tényleges kitelepített személyek sorsáról, kapcsolatairól és érzéseikről van szó”– magyarázta Czajlik József, a Thália Színház igazgatója.
A sajtótájékoztatón azt is elmondta, hogy szeretne kialakítani egy hagyományt. „A tervem az, hogy minden évad része legyen egy monodráma, azért, hogy a nagy színészek kis színpadon is bemutatkozzanak.”
Az egyórás előadás során a történelem és a kisember élethelyzetei összesimulnak egy végtelen történetté. Nem a kisebbségi sorsot bemutató statisztikákról van szó, hanem a vélt és valós tragédiákra, emlékekre fókuszál, a többi néma csönd.
(Fotó: Thália Színház)
A sorsmesék Búcs falujából indulnak és oda térnek vissza. A nyolc-kilenc kiséletrajzot összeköti a történelmi időszak, a dél-szlovákiai község, az elvtársak és a sztálinizmus. „Ahhoz, hogy család, közösség maradjunk, kellenek közös történetek. Melyeket kicsit mindenki másképpen mesél el, de ugyanúgy elhallgat bizonyos pillanatokban. Vagy azért, mert fáj, vagy kevés rá a szó, vagy nem merünk igazat mondani”– magyarázta a darab fontosságát a dramaturg.
„Ezek a történetek megérintik az embert, még ha nincs is családi kapcsolata a tragédiával”
Benkő Géza hírportálunknak elmondta, hogy elejétől fogva határozott elképzelése volt a darab megvalósításáról. Az egyszemélyes játszás-rendezésnek gyakorlati okai is voltak. Sokat utazik, olyan előadásra volt szüksége, mely könnyen költöztethető és egyszemélyes. „Szerettem volna egyedül csinálni valamit” – vallotta be a színész.
Ez így mindenesetre nagyobb kihívás. Géza egyedül van a színpadon, nem is egy szerepet játszva, minden rajta áll vagy bukik. „Azzal, hogy minden a vállamon van, egyszerre pihekönnyűvé tesz. A magam ura vagyok teljesen” – vallotta be.
Az előadást nagyon pozitívan fogadja a közönség. Az idősebbek kacajáradattal és könnyekkel, a fiatalabb nemzedéket pedig az egyének sorsa foglalkoztatja. „Ezek a történetek megérintik az embert, még ha nincs is családi kapcsolata a tragédiával. Az előadásnak csak úgy van értelme, ha minden egyes jellem személyessé válik.”
(Fotó: Thália Színház)
Varga Emese levélen keresztül így nyilatkozott: „Majd két évtizede vagyok színházi ember, de ennek az előadásnak a kapcsán akarva-akaratlanul újra gondoltam, hogy mit és miért csináltam, csinálok, s vajon mi az én dolgom, szerepem ezekben a színházi történetekben. A dramaturg olyan, mint egy szülésnél a bába, tanúja valaminek, valamiféle csodának, együtt lélegzik, együtt sír-nevet, közelben van, és mégis távol mindentől. Nem ő szül, s nem ő születik. De ő is átéli a szülési fájdalmakat. S annak az örömét, amikor a megszületett előadás lábra áll, s elindul, és szeretik, örömmel fogadják.”
Az összes szereplő valós személy, a kassai Thália stúdió színpadán tegnap a közönség olyan megtörtént eseményeket látott, melyeket az idő kereke kicsit átformált, de mondanivalójuk érvényes és időszerű.
„Hiszen a történelemben ismétlődik minden. A magyar–szlovák együttélés gyötrelmei és kétségei a mai napig itt vannak. A ki nem mondott, elhallgatott dolgok, a politikai elit törekvése, hogy a kisemberre és életére teljesen rátegye a kezét, mint akkor tette”– osztotta meg velünk nézeteit a színész.
