Háromszáznegyvenegy esztendeje, 1676. március 27-én született a felvidéki Borsiban felsővadászi II. Rákóczi Ferenc, aki az 1703-1711 közötti szabadságharcban állt Magyarország élén, majd több évtizedes keserű száműzetést követően 1735. április 8-án halt meg a törökországi Rodostóban.
A vezérlő fejedelem földi porhüvelyét 1906. október 29-én hozták haza a kassai Szent Erzsébet dómba, de örök álmát 2013-ban megzavarták, amikor Alojz Tkáč nyugalmazott kassai érsek – aki az oda látogató zarándokok magyar énekei mögött „nacionalista demonstrációt” vélt felfedezni – azon dőre javaslattal állt elő, hogy Rákóczi hamvait szállítsák Budapestre.
Hóman Bálint és Szekfű Gyula nagyívű munkájában, az ötkötetes Magyar történetben így vélekedett az ifjú Rákócziról: „I. Rákóczi Ferencnek és Zrínyi Ilonának fia, II. Rákóczi Györgynek és Báthory Zsófiának unokája, bármennyire is akart Lipót császárnak jó alattvalója lenni és maradni, vérében ott forrtak a két utóbbi nemzedék Habsburg-ellenes tradíciói, melyeket, ha őmaga egyelőre erőszakkal és jóhiszeműen leszorított is, az akkori magyar közvélemény, szegény nép és főnemesség, egyképen hatásuk alatt állott.
A hegyaljai zendülők az ő vezérsége alá akarják adni magukat. Rákóczi Bécsbe szökik előlük s mikor ez a lépése sem tudja a bécsi kormányférfiak beteges bizalmatlanságát kiírtani, hajlandó magyar birtokait birodalmiakkal elcserélni, csakhogy szabaduljon ősei multjától, mely őt barát és ellenség szemében oly irányba indítaná, mely akaratával most még, s hite szerint, mindörökké ellenkezik.
De a vér szava, az öröklött lelkiség mindennél erősebb: a kivégzett Zrínyi Péter unokája, a száműzésbe ment Zrínyi Ilona gyermeke, a Habsburgok leggyanakvóbb ellenfelének, I. Rákóczi Györgynek leszármazottja, kinek vérében a régi rakoncátlan Zrínyieké mellett a királyi magaslatra emelkedett, ősi büszkeségű Báthoryak gerjedelmei is tüzelnek, hiába áll ellen a hívó szónak, akárcsak a Sixtini kápolna Ezsaias prófétája: ő is tettre fog ébredni egykor, bármily kelletlen mozdulatlanság nyügözi is le még most tagjait.”
Tény és való, 1697 különös jelentőségű volt Rákóczi életében, hiszen ezen esztendő elején I. Lipót császár (uralkodott: 1657-1705) elismerte Rákóczi Ferenc német-római-szent-birodalmi hercegi címét. Nem sokkal később, amikor 1697 nyarán kirobbant a hegyaljai felkelés, a helybéli parasztok Szerencsen keresték fel Rákóczit azzal, hogy álljon az élükre, aki egészen a császárvárosig futott előlük, mivel nem akart gyanúba keveredni. Később már maga is látta, hogy a török ellen vívott felszabadító háborúk által hadszíntérré tett ország lakosságának terhei olyannyira elviselhetetlenné váltak, hogy azokat orvosolni kell, és Rákóczi ezt francia támogatással kívánta megtenni.
Konspirációs elképzelései azonban kitudódtak, így a császári hatóságok 1701. április 18-án fogták le nagysárosi kastélyában, ahonnan Bécsújhelyre szállították. Fél esztendővel később – felesége segítsége révén – sikerült megszöknie és lengyel földre menekült. Az észak-magyarországi vármegyék bujdosóinak képviselői 1703 tavaszán keresték fel a Brezánban tartózkodó Rákóczit és gróf Bercsényi Miklóst, és kérték, vezesse őket.
„Ismét felszakadnak a híres magyar nemzet sebei (…)” kezdetű kiáltványát Rákóczi 1703. május 6-án adta ki, melyben Magyarország minden „nemes és nemtelen” lakóját harcba szólította a Habsburgok ellen, s „Cum Deo pro patria et libertate” feliratú zászlókat adott át a seregszervezéssel megbízott Esze Tamás ezereskapitánynak. Rákóczi 1703. június 16-án Vereckénél lépett ismét magyar földre, s ezután seregének és híveinek száma folyvást növekedett. Csapatai elfoglalták a Tiszántúlt, 1704-ben a Felvidéket és a Duna-Tisza közét, míg Erdély és a Dunántúl 1705-1707 között volt kuruc uralom alatt, száguldozó lovasai pedig Bécs alá is eljutottak. 1704. július 8-án Gyulafehérvárott választották Erdély (utolsó) fejedelmévé, majd egy esztendővel később, 1705. szeptember 17-én a szécsényi országgyűlésen a szövetkezett rendek vezérlő fejedelmévé.
Az ónodi országgyűlésen, 1707. június 18-án mondták ki a Habsburg-ház trónfosztását, Rákóczi viszont nem áhítozott a magyar trónra, hanem külföldi jelölteket keresett, de tárgyalásai rendre kudarcot vallottak. A szabadságharc időtartamára való nemesi adómentesség felfüggesztése, a rézpénzinfláció ellen tett lépések és a jobbágykatonaság felszabadításának ügye egyre növelte Rákóczi és a rendek közötti feszültséget.
A fejedelem igyekezett külföldi szövetségeseket keresni, ami kapóra jött a franciáknak – ne feledjük, akkortájt zajlott a spanyol örökösödési háború –, akik a „magyar kártya” előhúzásával riogathatták a Habsburgokat, ám valódi szövetséget sosem kötöttek a magyar féllel. A szabadságharc során Rákóczi nem csak a franciákkal, hanem az oroszokkal folytatott komoly tárgyalásokat, azonban a nemzetközi helyzet nem kedvezett neki. Habár jó szervezőnek bizonyult, tábornokai és katonái fegyelmezetlensége miatt haditervei rendre meghiúsultak, miközben vele szemben jóval kisebb császári erők álltak. Ezért igyekezett megteremteni az önálló magyar hadsereget és reguláris ezredekbe szervezni a végvári, portyázó élethez szokott, fegyelmezetlen kurucokat, de ez a Rákóczi-szabadságharc végéig sem tudott teljességgel megvalósulni.
A fejedelem épp Lengyelországban tartózkodott, amikor bekövetkezett a katonai összeomlás és Károlyi Sándor generális mentve a menthetőt, letette a fegyvert a nagymajtényi síkon. A kialkudott szatmári béke azonban korántsem volt olyan megalázó, mint azt gondolnánk, ugyanis a szabadságharc minden résztvevője számára büntetlenséget biztosított, így Rákóczinak is, aki nem akarta letenni a hűségesküt és helyette az emigrációt választotta. Jókai Mór ekképp vélekedett Rákócziról: „(…) egész fejedelemséggel fölérő óriási vagyont áldozott fel a szabadság ügyének. De nem mindig volt szerencsés az emberek megválasztásában. Nyolcz évig tartó harczai alatt sokszor tévedett és botlott, emberei cserben hagyták, számitásai nem teljesültek. Családja elpusztult, ő maga bujdosó lett. De alakja mint kimagasló szabadsághős, élni fog a történelemben, emlékének mindenha kegyelettel adózik az alkotmányos szabadságra féltékeny magyar nemzet.”
Rákóczi vezérlő fejedelem, kuruc vitézeivel és szabadságharcával együtt azóta is a nemzeti emlékezet részét képezi, nevét közterek és intézmények viselik, arcképe pénzeinken is látható, de bizton kijelenthetjük, legnagyobb kultusza mégis a Felvidéken van, hiszen
ragyogó hazaszeretete ma is erőt, hitet és példát ad felvidéki nemzetrészünknek ahhoz, hogy magyar maradjon.
Emlékét senki sem tudta olyan szépen megörökíteni, mint Krúdy Gyula, aki a Rákóczi harangja című történelmi elbeszélésében írta a következő sorokat: „Olyan nagy harang tán a világon sincs, mint a debreceni öreg harang. Ezt az öreg harangot – büszkesége a debrecenieknek – úgy hívják: Rákóczi. (…) A hagyomány szerint Rákóczi Ferencnek a szava van benne a nagyharang zúgásában. A szabadság fejedelmének hangja száll végig a hortobágyi rónán, ha a harangot meghúzzák. Száll, száll a hang a magyar mezőkön, és az emberek leveszik a kalapjukat, mert Rákóczi Ferenc jut eszükbe.” Krúdy elbeszélése szerint a harang olyannyira súlyos volt, hogy három ember kellett megkondításához. Amikor a debreceniek azon morfondíroztak, milyen nevet adjanak a harangnak, „(…) egyszerre híre futamodott a városban, hogy Rákóczi Ferenc meghalt Rodostóban a múlt hónapban. A harang erre megszólalt. Olyan mély, olyan bús hangon zúgott, hogy megrendült mindenkiben a szív… meghalt Rákóczi! Azt siratja a harang. A városi nép összesúgott. – Rákóczi lelke szól a harangból! A harang szólt, szólt… Rákóczi Ferencnek hazaszálló lelke a harang hangjában végigrepült a magyar mezőkön. Azóta hívja Rákóczinak a nép a debreceni nagyharangot.”
