Százhatvannyolc esztendeje, a tavaszi hadjárat komáromi szakaszában, 1849. április 19-én Nagysalló mellett fényes győzelmet arattak a honvédek. Korábbi fiaskói után a huszonkilenc éves Klapka György tábornok itt végre megemberelte magát, és felnőve a feladathoz, Görgei tábornok távollétében derekas módon vezényelte le az ütközetet.
A magyar fősereg I. (Klapka György tábornok), III. (Damjanich János tábornok) és VII. hadteste (Gáspár András tábornok) 1849. április 15-17. között érte el a Garamot, s hozzákezdett a partváltás előkészületeihez. Klapka hadteste Kálna, Damjanich Óbars, míg a VII. hadtest műszaki alakulatai Zsemlér mellett fogtak hídverési munkába. Az I. és a III. hadtest 1849. április 18-án váltott partot a Garamon, míg a VII. hadtest csak másnap kezdte meg a folyamátkelést.
Klapka tábornok visszaemlékezéseiben a következőket jegyezte fel élete egyik legszebb győzelméről: „1849 áprilisának 19. napja szép tavaszi nap volt. Sejtelmünk sem volt az ellenség közellétéről, amidőn egyszerre előcsapatomból néhány huszár jött lóhalálában, azzal a jelentéssel, hogy az ellenség nagy erővel Nagysallót tartja megszállva. Legott leszálltam a kocsimról, lóra szöktem, s az elővéd legkülső vonaláig lovagoltam, hogy személyes meggyőződést szerezzek magamnak ennek a hírnek a valódiságáról.
Valóban ott találtam az ellenséget, amint éppen Nagysalló falu kijáratát megszállani s a falu mögötti dombokon seregének zömét csatarendben kifejteni kezdette. Nem volt nehéz, hogy az emelkedett pontról, ahol állottam, seregének erejét hozzávetőleg megbecsüljem: úgy tizenöt-tizenhatezer főre rúghatott. Határozatommal legott készen voltam. Tudósítottam Damjanichot, aki hadtestével utánam jött, az ellenség jelenlétéről, s kértem őt, hogy tőlem balra vonuljon fel. Mihelyst Damjanich első osztályai a harcvonalba értek, s engem támogatni képesek valának, azonnal megadtam a jelt a támadásra. Kezdetét vette a véres nagysallói csata, amelyben mi hatórai nehéz küzdelem után győztesek maradtunk. Az ellenség visszavonulása rendezetlen futássá fajult, amint megérkezett a VII. hadtestnek egy lovasdandára, amely a Garam felől jőve, megeresztett kantárral oldalába tört, éppen, amikor már kezdett állásából kimozdulni.
Damjanich tábornok a nagysallói ütközetben. Medve Imre festménye (forrás: Wikpédia)
A Nagysallónál kivívott győzelem a legdöntőbb volt minden eddigiek között. Az ellenség a legnagyobb sietséggel és erőfeszítéssel tudott hét dandárt összehozni, amellyel a Komáromba vivő utat el akarta előlünk állani. Szándékát meghiúsította a magyar csapatok vitézsége, s csak alig sikerült neki a Vágon túl újra összeszedelőzködni. Egy erős ellenséges csapatot, mely kissé megkésve abban a pillanatban érkezett meg, amikor a nap sorsa már el volt döntve, s amely minket oldalba és hátba akart fogni, könnyűszerrel szétrobbantottunk s bajtársai sorsára juttattunk.”
Az ütközet véres valóságát közvetlen közelről tapasztalta meg szentkirályszabadjai Karsa Ferenc hadnagy, aki az alábbiakat rögzítette naplójában Nagysalló visszavételéről: „Damjanich átlátta, hogy csak a szurony dönthet, tehát mihelyt Nagy Sarlóról az ellenséget kiszorította, menten utasította Klapkát, hogy az I. hadtest haladék nélkül szuronnyal támadjon az ellenségre. Klapka végig vágtat a zászlóaljak előtt parancsolja az előnyomulást, az utána lovagló táborkari tisztek kiabálják: „Fiúk! Ma van a fiatal osztrák császár nevenapja, jól lőjjetek ám a tiszteletére!” Csatárláncban közeledtünk a felénk mozgó ellenséges tömegek elibe (…) Úgy látszik, hogy az ellenséges gyalogság is kész a szurony csatát velünk felvenni. Mind a két fél csatárlánca megkezdi a tüzelést, de az ellenség nyomról nyomra húzódik vissza. Hátul megszólal a dob, a tömegek szurony harcra készülnek. Egybe szaladunk s a következő percben a három zászlóalj a gránátos tömegekre veti magát. A rohamot egy óriási sortűz fogadja, de mert a rohanó honvéd zászlóaljak egyike se lassúdik, a gránátosok futásnak erednek (…)”
A nagysallói csata emlékműve (Kép: wikipédia)
A III. hadtest egyik hadosztályparancsnoka, Józef Wysocki ezredes későbbi visszamlékezésében örökítette meg, hogy „az ellenséget lehetetlen volt beérni, meg kellett elégednünk annak látványával, hogy a szembenlévő dombháton páni gyorsasággal és rendetlenül vonul vissza.” Gróf Leiningen-Westerburg Károly ezredes, a III. hadtest egyik dandárparancsnoka pedig a nagysallói fényes diadalról jegyezte fel ezen sorokat: „Az ellenség szétrobbantva és demoralizálva (…) A hadsereg lelkesült hangulata. (…) Ifjú hadaink megdöntötték az ellenség legjobb csapatait.”
Magyar részről a tüzérség mellett a szegedi 3. (fehértollas), a kassai 9. (vörössipkás), a lévai 17., a debreceni 28. és a zalai 47. honvédzászlóaljak, a 19/III., a 39/III. és a 60/III. sorgyalog zászlóaljak, valamint a lengyel légió katonái tüntették ki magukat. A császáriak jelentős veszteségeket szenvedtek, hiszen halottakban, sebesültekben és foglyokban közel kétezer embert veszítettek.
Klapka nagysallói győzelmének eredményeként báró Ludwig von Wohlgemuth altábornagy császári tartalék hadteste Érsekújvár felé hátrált, így a honvédek számára megnyílt a komáromi erőd felé vezető út.
