Összesen 132 mű érkezett az idei Libri pályázatra. Köztük olyan nagyágyúk kerültek a legjobb tíz közé, mint Nádas Péter, Spiró György, Térey János, Závada Pál, Krasznahorkai László vagy Kepes András. A győzelmet Jászberényi Sándor szerezte meg, míg a közönségdíjat Kepes András vitte el.
Egy közös mindenképpen van kettejükben, mindketten újságírók is. Sőt, Kepes most kapott először elismerést szépirodalmi munkájáért, a Világkép című kötete esszé, riport és memoár keveréke. A Bálint András, Beck Zoltán, Fullajtár Andrea, Károlyi Csaba és Szilágyi Zsófia összetételű zsűri a fődíjat Jászberényi Sándornak ítélte oda A lélek legszebb ajándéka című, a Kalligram Kiadónál megjelent kötetéért (A szerző első, s immár több nyelven megjelent nagy sikerű kötete – Az ördög egy fekete kutya és más történetek – három évvel ezelőtt szintén a Kalligramnál látott napvilágot).
Az 1980-as, soproni születésű Jászberényi Sándor haditudósító, aki testközelből figyeli évek óta a gázai történéseket, ahogy az Iszlám Állam ellen harcoló nemzetközi alakulatokat is évek óta követi. De otthon van Kairóban, ahol megismerkedhetett az egyéb migránsok kilátástalan életével is. Kötete szigorúan novellaként is olvasható, de ahogy az olvasó kézbe veszi, szinte átmenet nélkül jut el az utolsó novelláig, hisz a történetek állandó főhőse Maros Dániel krónikus álmatlanságban szenvedő fotós (Jászberényi egyik alteregója), aki végigjárva a közel-keleti poklot, az utolsó novellában (Varjúleves) hazatér, de az olvasó képtelen eldönteni, hogy melyik világ az elviselhetőbb.
Jászberényi Sándor ugyanis két, látszólag teljesen eltérő világot tesz egymás mellé, nem ismeretterjesztő céllal, elolvasása után mégis érthetőbbé, ha nem is megérthetővé válik mindaz, ami arrafelé történik, s azok az emberek, akikkel mi egy kalap alá vett migránsokként találkozunk (ha nem is élőben, de a napi sajtónak köszönhetően már napi rendszerességgel). Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a helyesírási program még mindig aláhúzza a migráns szót, pedig nem kellene.
Választék van bőven, csak az életnek nincs semmi értelme
Kritikusai Hemingway és Graham Greene háborús prózájához hasonlítják Jászberényi művészetét, előbbi a spanyol polgárháborút, utóbbi a Vietnamban elkövetett amerikai agressziót vetette papírra, de amíg azok számunkra már térben és időben is elég messze vannak, a Közel-Kelet a mai tömegkommunikációs lehetőségek révén napi szinten előttünk zajlik, de iszony helyett többnyire már csak csömört érzünk, s arra is képtelenek vagyunk, hogy a hírek valóságtartalmát kicsomagoljuk. Özönlenek ránk a féligazságok, minden hatalom a saját szája íze és érdekei szerint adagolja a halált egyenes adásban. Ember legyen a talpán, aki ki tudja hámozni a valóságot a sok-sok egyenes adásból.
Jászberényi „hellyel-közzel” alteregója, Maros Dániel évek óta álmatlansággal küszködik, hisz a halál csak a tévé előtt megszokható, a valóságban egyáltalán nem. Nincs mit veszítenie, miután felesége a gyerekével együtt elhagyja, megkísérti a sorsot, s lemerül az alvilág bugyraiba, ahol más értéke van az életnek, ha van egyáltalán. Kairóba, ahol utcagyerekek és utcanők tízezrei járják az utcákat, nem a jobb megélhetés, hanem az életben maradás reményében, az Iszlám Állam valóságába, ahol az életnek egyáltalán nincs tétje.
Tizennégy történeten át vezeti végig az olvasót Jászberényi Sándor (akarom mondani, 13, mert az utolsó novellájában már hazatér, a Varjúleves – ahogy a többi is egyébként –, egy szerző által megélt történet fikciós valósága, s a cigányok megértéséhez ad fogódzót), nagyon erős indítással, s még erősebb csattanóval. Gázai vériszamos mindennapok, kairói, az erőszak által a megmaradás lehetőségeit kereső utcagyerekek, az Iszlám Állam kamasz gyilkosai, Szudánból a túlélést kereső sötét bőrű kurtizánok, s megannyi jobb sorsra vágyó, de az életet csak a pénz és a túlélés tükrében látó antihős, akik talán egy másik világ gyerekei.
Ez a világ tényleg teljesen más, mint az általunk ismert európai, civilizáltnak vélt kultúra, bár a szerző figyelmeztet, hogy „életveszélyes megbízni valakiben, aki abban hisz, hogy bármit is csinál, a végén meg lesz bocsátva neki. Akkor is életveszélyes, ha történetesen te is keresztény vagy, csak nem gyakorlod a vallásod. Az új évezred ebéd előtt imádkozó-éneklő keresztényei gátlás nélkül vágják át a torkodat, hiszen minden meg lesz bocsátva”… A háború és mindennapi öldöklés poklában már gyerekként felnőtté avanzsált gyerekek Jászberényi kötetének az igazi áldozatai, legyen az a Kicsi Oroszlán vagy a Palesztin, akik a kairói nyomorban szó szerint élethalálharcot vívnak némi giniért, de mire elszáll a lelkük, addigra gazdájuk már újabb utcagyerekekkel keresi meg a napi betevőjét. Választék van bőven, csak az életnek nincs semmi értelme.
„Aki elolvassa a novelláimat, az nem a Közel-Keletről, hanem az emberi természetről tud meg valamit” – mondja egyik interjújában a szerző, s letéve a könyvet, ha nem is változott meg a véleményem a mai migránsokról (még mindig nem fogadja el ez a gép a kifejezést), de legalább emberként próbálom megérteni őket. Hisz mindenki – függetlenül attól, a világ melyik szegletébe született – vágyik a jobbra, az élhetőbb s egy álmodhatóbb életre.
