Egy film, amely alatt egyetlen szempár se marad könny nélkül. Egy film, amely embertelen és valódi történeteket testesít meg 60 percben. November utolsó keddjén a Csallóköz szívében is bemutatták a Nyugati fogságban című dokumentumfilmet.
Kőrös Zoltán, a Fórum Kisebbségkutató Intézet levéltárosa, illetve történésze és a Nyugati fogságban című könyv szerzője, valamint a film szerkesztője szeretettel köszöntötte a jelenlévőket tegnap a dunaszerdahelyi művelődési központ mozitermében. A vetítésen a visszaemlékezők közül Patasi Zoltán, Lengyel István, Monozlai János és a Muszkaföldön című filmben szereplő Rácz Jenő voltak jelen.
A második világháborús amerikai, brit és francia fogságot „megtestesítő” film egy hadifogságban megíródott megható levél felolvasásával indul, amelynek címzettje az egyik hadifogoly öccse: „…Messzi távol Nyugat felé sok csillagot látsz közel egymáshoz, ott vagyunk mi, szegény fiúk, onnan küldöm levelem hozzátok…” Ezután a kilenc felvidéki fogvatartott felidézi emlékeit, s olykor-olykor könnyes szemmel mesélnek azokról a borzalmas és szörnyű élményeikről, amelyeket a gyűjtőtáborokban átéltek. Beszéltek az éhezés gyötrelmeiről, a gyaloglások keserűségéről, a kegyetlen bánásmódról… De arról is, kinek mi adott erőt a túléléshez. S mindeközben a látványvilág s a zenei aláfestések lebilincselőek.
A filmben három történész – Illésfalvi Péter (Hadtörténeti Intézet és Múzeum), Stark Tamás (Magyar Tudományos Akadémia) és Simon Attila (Fórum Kisebbségkutató Intézet) – is megszólal, korrajzot és háttérismereteket adva. A történet a hazajutás előzményeire, folyamatára, valamint a megérkezés szavakkal leírhatatlan pillanatára való visszaemlékezéssel zárul.
A film rendezője Laczkó Sándor, szerkesztője Kőrös Zoltán, dramaturgja pedig Varga Emese. Az utóbbi személy a Komáromi Jókai Színház, míg a másik két alkotó a Fórum Kisebbségkutató Intézet munkatársai. A dokumentumfilm képi világát erősítik az illusztrációs felvételek. A látványelemek, a visszaemlékezők rövidebb-hosszabb történetei, a videorészletek teljesen tükrözik a korhangulatot s a történéseket. A „zenei aláfestést” a Peredi Női Kar és a Peredi Férfi Daloskör biztosította.
A filmvetítés közben többször felhangzott az „Így volt!” mondat, egy-egy jelenlévő visszaemlékező szájából. A nézők könnyeikkel küszködve kísérték figyelemmel a szívszorító történeteket. A filmbemutatót beszélgetés követte, mit sem sejtve arról, hogy sor kerül a több mint 70 éve egymásról nem tudó, s egymást nem látott egykori hadifoglyok nagy találkozására is… S ezután a jelenlévőknek beszéltek közös élményeikről, sőt meséltek még a filmben nem látott, hallott történeteikről is. Majd a beszélgetésbe bekapcsolódott egy vásárúti származású visszaemlékező is, aki nem szerepelt a filmben, valamint a könyvben sem. De a poklot ő is megjárta.
A film többéves munka eredménye
A beszélgetést követően Kőrös Zoltán szerkesztőt kérdeztük motivációjáról, élményeiről és a terveikről.
Mi ösztönözte Önöket arra, hogy egy ilyen témájú dokumentumfilmet megalkossanak?
Tulajdonképpen, ez már folytatása a Muszkaföldön-nek, logikus lépés volt, hogy azt folytassuk. Ugyebár azt a filmet a múlt évben mutattuk be, és akkor már volt anyag a nyugatosokkal is. Tudni kell, hogy amikor először kezdtünk forgatni, még nem volt konkrét elképzelésünk, hogy mi lesz ebből az anyagból, de tudtuk, hogy fontos lesz azokat felvenni kamerára, akik a legérdekesebbek. Ez idáig talán 200 interjút készítettem diktafonra olyan visszaemlékezőkkel, akik részt vettek a 2. világháborúban, s ezek az emberek, akiket itt láttunk a filmen, ők úgymond a „legtöbbre emlékezők”.
Tehát aszerint választották ki a filmben szereplő embereket, akik a legsikeresebben, leghitelesebben mondták el történeteiket?
Igen, ez volt az egyik nézőpont. De, ahogy a filmben is láttuk, próbáltuk azt három részre osztani, tehát az amerikai, a francia és a brit fogságra. Legnagyobb hangsúly itt az amerikai és a francia fogságon van, mivel itt voltak a legérdekesebb történetek. A brit fogság esetében csak kevesen voltak, akikből a filmhez való szereplésben válogathattunk. Ezek köztudottan nem kibeszélt témák.
Milyen érzés volt az ilyen kegyetlenségeket átélt emberekkel beszélgetni?
Általában nagyon nyugodt emberekről van szó, tehát a sebeik, úgy tűnik, begyógyultak. Sok szenvedés volt nyugaton is, elsősorban a franciáknál, de általában sokkal többet szenvedtek azok, akik szovjet lágerekben sínylődtek.
Mi volt a legnehezebb a film megrendezésében?
Ha a diktafonos gyűjtést is beszámítom, a film egy többéves munka eredménye. Az volt itt az előny, hogy már jól ismertem a nyugati hadifogság történetét, úgy, mint az egyes visszaemlékezők történeteit. Így aztán a film első szövegkönyvét nem volt olyan nehéz összeállítani. Az igazi nagy munka csak ezután kezdődött, és itt már Laczkó Sanya szenvedett a legtöbbet (vágás, hang, kép, ötletek stb.). Szerencsére nagy segítségünkre volt a dramaturgunk, Varga Emese, így vele próbáltuk „kicsiszolni” a filmet. A premier előtti utolsó hetek, napok nehezek voltak.
Mi a közös az Önök – Varga Emese, Laczkó Sándor és Ön – „triójában”? Az érdeklődési kör, a téma iránti kíváncsiság?
Azt mondhatom, hogy mindhárman szeretjük a filmművészetet és a történelmet. Emesét idén nyáron ismertük meg. Mivel láttuk a Muszkaföldön-ben az úgymond kezdőhibákat, így szükségünk volt egy olyan dramaturgra, aki tényleg be tud ebbe segíteni. Ez biztosan egy jó lépés volt.
Lesz-e folytatás? A mai bemutatón is egy eddig ismeretlen visszaemlékezőt ismertünk meg. Tervezik-e még a folytatást?
Talán úgy mondanám, hogy van olyan nagyon idős ember, aki nemcsak a hadifogságról tud beszélni, hanem nagyon gyakran más történetei is vannak. Például a Horthy korszakkal, a hadifogság utáni korszakkal kapcsolatban. Ha nem is ezt a témát folytatnánk, de mindenkinek van valami mondanivalója az eseményekben gazdag 20. századról.
A Nyugati fogságban című dokumentumfilm a közeljövőben még Felvidék-szerte több helyszínen is megtekinthető, legközelebb november 29-én Nyékvárkony nagyközségben, december 3-án pedig Gútán.
