Az üzletek, hipermarketek már novembertől erőszakosan vásárlásra ösztönöztek: közeledik a karácsony, vásárolni, vásárolni, vásárolni! Ám azok, akik az év egyik legszebb ünnepét nem azonosították egy bevásárlási maratonnal, és nyitottak voltak annak spirituális dimenzióira, átélték a lélekben való készülődést, és az ünnepre való ráhangolódást.

Már advent beköszöntével gyarapodtak a rendezvények, amelyek közvetítésével a szervezők és a résztvevők „lehajoltak” kicsikhez, idősekhez, betegekhez, rászorulókhoz egyaránt. Talán ösztönösen érezték a késztetést a jócselekedetekre, talán így szerettek volna „magasodni” nemcsak emberségben, de közelebb kerülni Istenhez, az isteni szeretethez. Váci Mihály sorai jutnak eszembe, bár nem karácsonyi vers: „Széjjelszóródni, eső a homokra – sivatagnyi reménytelen dologra, s ha nyár se lesz tőled – s a táj se zöldebb: kutakká gyűjt a mély: – soká isznak belőled!”

Rengeteg rendezvény várta azokat is, akik a léleksimogató, szívet-lelket megtisztító előadásokat, beszélgetéseket, felkészülést választották. A legkisebb településtől kezdődően a nagyvárosokig bezáróan, mindenütt volt karácsonyi rendezvény. Tanintézményekben, templomokban, idősek otthonában, gyermekotthonokban, kultúrházakban, utcákon és tereken egyaránt. Az otthonok aurája is megváltozott. A nagy nyüzsgés sok esetben feszültséget okozott a családokban, mégis volt valami nemes különlegesség az egyre szűkülő időben. Titkon készített és vásárolt ajándékok, melyek eldugott helyeken rejtőztek, háziasszonyok bevásárlólistái, titokzatos megbeszélések, készülődés napról napra, mézeskalácssütés, vaníliaillatú konyhák melege, és sok más, csakis a karácsonyra jellemző pillanatok sokasága, érzések, illatok, a csodák várása.

Egyik legfontosabb alapja ünnepeinknek az volt, hogy biztonságban vagyunk. Európa szívében azon szerencsések lehetünk, akiknek nem kell rettegniünk. Nem kellett rettegni rendezvényeinken terrorista őrülettől, robbanó bombáktól, tömegbe száguldó autóktól, keresztény ünnepünket támadó veszélyektől. Biztonságban vagyunk, melyre oly nagy szükségünk van, és mindenkinek, bárhol éljen is a világon.

Különös vasárnap előzte meg az ünnepet. December 24-e az idei esztendőben advent negyedik vasárnapja, aranyvasárnap, és Ádám-Éva napja is egyben.  A délelőtti szentmiséken meggyújtották az adventi koszorún a negyedik gyertyát, utolsó vásárlási lehetőségre is volt még alkalom, és alig telt el néhány óra, ránk köszöntött a szenteste. Gyors egymásutánban történt mindez, mely más években különálló napok feladata volt. Mintha ez is sürgette volna a rohanó időt.

Végül itt állunk az ünnep küszöbén. Erősíti szívünkben a melegséget, hogy elvégeztük vállalt feladatainkat közösségeinkben, családjainkban. Igyekeztünk eleget tenni minden felkérésnek, késztetésnek. Adományaink célba értek, csomagot küldtünk azoknak, akikkel nem találkozhatunk, képeslapot írtunk, üzeneteket küldtünk az internetes oldalakon, felhívtuk telefonon idős tanító néninket, messze élő rokonainkat, meggyújtottuk a temetőben az emlékezés lángjait szeretteink sírján. Kitakarítottuk és feldíszítettük a lakást, megnéztük gyermekeink karácsonyi műsorát, körbeültünk a cserkészotthonban, osztottuk a betlehemi lángot, felköszöntöttük magányos Éva és István nevű utcabeli ismerőseinket.

Beszélgettünk az egyazon értékrendet valló barátainkkal erről a nehéz, de szép és különös időszakról, vállalt feladatainkról, családi életünkről. Láttuk, mennyien segítenek, teszik a dolgukat, ki-ki a munkahelyén, kisebb-nagyobb közösségekben, tapasztaltuk a számtalan jó szándékot és cselekedetet. Amikor nincs vége vállalásainknak, felmerült a kérdés, miért mi, és miért így? Miért van az, hogy amikor nem oszt nekünk a sors feladatot, magunk keressük meg azt? A karácsonyi szentgyónásban mulasztásainkért, vétkeinkért és hibáinkért megkaptuk a feloldozást, mégis ott motoszkál a gondolat: vajon megtettünk-e mindent, vajon jól és elmélyülten imádkoztunk-e, a rohanásban megtaláltuk-e az elcsendesedés drága perceit, észrevettük-e az apró csodákat? Sikerült-e felrázni az életük romjaiba süllyedő társainkat? Adtunk-e reményt a reményteleneknek? És azt is, miért e sok igyekezet, jócselekedet, nyughatatlan tenni akarás? Közösségeinkért? Nemzetünkért? Lelkiismeretünk megnyugtatásáért, vagy a lelkünk üdvösségéért? Maradjon ez megválaszolatlan, és legyen mindennek tudója maga az Isten.

Az utolsó gyertya is ég már az adventi koszorún. Világítanak a fények a karácsonyfán. Az ünnepi asztal köré ül a család.  „És végül mégis mindenek elhalkulnak és kisimulnak, és lábaidhoz együtt hullnak…”

Éjféli szentmisére hív a harang. Nincs fehér karácsonyunk, de szívünkben fény van. Léptek koppannak az utcákon, autók gördülnek a templom közelébe. Vannak, akik most is szolgálnak. Készítik az agapét a templom előtti téren, hogy a szentmise után is közösen örvendjünk. Megszületett az Üdvözítő! Ének zeng az éjszakában: „Csendes éj, szentséges éj, szív örül, szív remél…”