Gyerekkoromban nekünk is volt adventi naptárunk. Ez tartotta ébren a várakozás feszültségét és örömét, ez fokozta az izgalmat. Hiszen minden nappal közelebb kerültünk a gyönyörűséges misztériumhoz: Jézus születésének ünnepéhez.
A kommunista rendszer akkoriban nemigen gyártott ilyet, nekem a keresztanyám készített, máig megvan. Reggel az volt első dolgom, hogy megkeressem az aznapi kis ablakot, azt ki lehetett nyitni – de csak azt. Nem lett volna értelme egyszerre kinyitogatni mindegyiket, tönkretettem volna a várakozás feszültségét. Így minden napra akadt egy kis öröm: az ablakocskában rejtőző kis kép. Hol labda volt, hol könyv, házikó, autó… Festve volt mindegyik, persze. Így lettünk a szeretet mágiájával áthatva, naponta közelebb a nagy naphoz.
Ma már más világ van. Adventi naptárat garmadával kapni, de egyik ablakában sincs rajz: mindegyikben csoki.
Nem tudom, érezhető-e a különbség. A csoki ugyanis anyagi természetű, megesszük, s annyi. Elanyagiasodtunk. A rajz más: szellemi ajándék. Manapság ami nem anyagi természetű, azt észre sem vesszük. Az nem érték. Csak az érték, amit meg lehet fogni, és ami drága, lehetőleg pedig sok van belőle. Nem sajnáljuk gyermekeinktől, unokáinktól, nem fukarkodunk, amilyen jószívűek vagyunk. Lehetőleg annyi legyen az ajándék, hogy ne is lássuk mögöttük a karácsonyfát. Már csak kapni akarunk, nem adni.
Pozsony utcáin sajátos reklám jelent meg: ajándék-gyűjtésre hív föl, hogy azok is kapjanak egy kis ajándékot, akiknek valóban nem telik rá. Egy kislány cédulát tart a kezében, rajta a felirat: Pod stromček si prajem Vianoce – A karácsonyfa alá karácsonyt kérek. Vajon megértik ezt az emberek? Hiszen karácsony nem a drága ajándékokról szól. Karácsony nem anyagi természetű ünnep – csak azzá tettük, hogy eltakarjuk érzéketlenségünket, szívtelenségünket, hogy helyettesítsük ezáltal törődésünket, az időt, amit nem szeretteinkkel töltünk az egész év folyamán.
Az ajándék igazából csak szimbólum. Csakúgy, mint a karácsonyfa: szebbé teszi, ünnepélyesebbé a szeretet szép napját. És gyertyát gyújtunk, mert az is szimbólum. Vajon mikor tanítsuk meg gyermekünket, hogy nem az anyagi ellátás a lényeg? Persze az ajándék is szép, ha nem visszük túlzásba, de ami valóban fontos, az a szeretet, a tudat, hogy egymásnak vagyunk, egymáshoz tartozunk, hogy valóban szeretjük egymást. Hogy adni jobb, mint kapni.
Az ajándék már tényleg „csak” ráadás. Szép – de nem a lényeg. Akár a gyertya: kifejezi szívünk melegét.
Kifejezi – nem helyettesíti.
