Még kicsi volt a fiam, amikor egyszer (amúgy sokszor) volt egy gyönyörű beszólása. A kis különválasztott részt, amit kialakított magának a szoba sarkában, magányterületnek nevezte. Nyilván hallotta a magánterület kifejezést. De neki így jobban tetszett. S mi tagadás, telibe is talált vele.
Most, a legszebb ünnepen, valahogy eszembe jutott ez a régi történet. Milyen sok lakás, ház vált magányterületté. Van, hogy akarva, de legtöbbször csak azért, mert így hozta a sors. Magányra ítéltettek sokan, s a statisztikák szerint egyre többen lesznek olyanok, akik társ, család nélkül fognak élni, gyermek nélkül fognak megöregedni… Mondhatnánk úgyis, a család melege nélkül. Magányterületen.
Popper Péter neves pszichológus egyszer egy tévéműsorban azt fejtegette, a mai kor egyáltalán nem kedvez a társas és párkapcsolatoknak, s hozzátette, örüljön az, akinek van valamilyen párkapcsolata, még ha nem is ideális, hiszen a nagy ő amúgy sem létezik, de kis szerencsével és némi nyitottsággal találkozhatunk az életünk során néhány olyannal, aki hasonlíthat rá. S ekkor már nem éltünk hiába.
Az egyedüllét és a magány, tudjuk jól, két külön fogalom. Egyedüllétre gyakran vágyunk, órákra, napokra, hetekre, főleg, amikor lelki nagytakarításra van szükségünk. Az elvonulás jót tesz – testileg-lelkileg egyaránt. Hogy utána újult erővel vegyük az akadályokat, tegyünk családunkért, szeretteinkért. Talán egy hosszabb elvonulás után jobban meg is becsüljük azt, hogy van kihez hazatérni egy fárasztó munkanap után, van kivel pár szót váltani, vagy egyszerűen csak van kihez odabújni.
A magányosság korunk egyik népbetegsége. A szingliség egy olyan állapot, ami jópofa lehet néhány hónapig, esetleg egy-két évig, de nehezen elviselhetővé, nyomasztóvá válik, ha évekig, netán évtizedekig tart. Mert a lelke mélyén minden szingli arra vágyik, hogy párja és családja legyen. Sajnos, az „előrejelzések” e tekintetben sem kecsegtetnek túl sok jóval, a mostani és az utánuk következő fiatal nők csaknem negyede sosem válik anyává. Ez a modern kor következménye, ami mint írtuk, nem kedvez a tartós párkapcsolatoknak. S jól tudjuk, a nőknek szabott idejük van az anyaság megélésére.
A modern kor következményeinek számlájára írhatjuk tán azt is, hogy egyre több idős ember élete zajlik magányterületen. Amikor a gyermekek kirepülnek a családi fészekből, és jön a nyugdíjba vonulás, hirtelen beköszönt a „már nincs rám semmi szükség” korszaka. Pedig nagyon is szükség van a korábban születettek bölcsességére, tapasztalatára. Csak kellenek olyanok, akik kíváncsiak az idősebbek véleményére. De kell a nyitottság a másik fél részéről is.
A magányterületen élők számára advent és karácsony nehéz időszak, hiszen ilyenkor szembesülnek azzal, hogy nincs kinek sütni, nincs kivel fát díszíteni, vagy csak bámulni együtt a gyertya lángjába. Ilyenkor tehetünk egy gesztust a magányosok felé, akár egy szentestei vacsorameghívással, vagy egy jó kis beszélgetéssel, netán egy szeretetcsomaggal. De az igazi megoldás az volna, ha a magányterületek számát valamilyen módon csökkenthetnénk. Ha figyelnénk egymásra egész évben, és tudnánk a legdrágábból – az időnkből – áldozni azokra, akiknek nincs családjuk, akiket senki sem vár otthon, vagy csak úgy hozta a sorsuk, hogy egy ideje egyedül vannak. Szeretetet adni nemcsak karácsonykor kell, hanem törekedni kell rá az év minden napján.
