Gyermekkoromban még én is hallottam, amikor az öregek a szabadságot védelmező harcokról beszélgettek. Az asztal körül ülők dicső csatákról, hűséges bajtársakról, a hazát védő honvédekről szóltak. A pipafüstből kirajzolódó arcvonások mindegyike a büszkeséget hirdette a bámuló családtagok felé. Már akkor elhatároztam, hogy egyszer én is huszár leszek.
Európa 1914-re gyökeresen megváltozott. A békeidőket felváltotta a forrongó kontinens országokat megosztó bizalmatlansága. Uralkodók vetélkedtek egymással, népek fordultak a szomszédok ellen, és az egy valláshoz tartozók fogtak fegyvert a más nyelven imádkozókra. Katonaemberként azonnal tudtam, hol a helyem.
Azt hangoztatták a felettünk állók, hogy igazságos és szent ügyért szállunk síkra. Azt kérték tőlünk, bakáktól, hogy egész lelkünkkel és minden csepp vérünkkel küzdjünk nemzetünk becsületéért. „Csak a fegyverünk által biztosított a hazánk jövendője!” – hirdették a csatába indulóknak.
Miközben az idő előrehaladt, egyre világosabbá vált: egy pisztolylövés ontotta ki a trónörökös, egy ember életét, hogy aztán több millió puskalövés okozza milliók halálát. A golyó a harctéren nem válogatott: úrfi és napszámos egyaránt a földön maradt. Családtagjaik ugyanazon értesítőt olvasták róluk: a hazáért hősi halált halt.
Túléltem a Nagy Háborút. Fiatalemberként fogtam fegyvert, öregemberként tértem haza. 1918-ra minden megváltozott. Ahogyan én is.
A nagy változásról írok az utánunk érkezőknek. Soha többé háborút!
(Fotó: Europress/AFP)
A revolvergolyó
1914 nyarán hadgyakorlaton vettem részt. A parancs elhangzásakor még nem is sejtettem: a rutinfeladatból hosszú évek véres küzdelme lesz. Abban az időben a birodalmon belül a császári és királyi hadsereget 16 hadtestbe szervezték, amelyek közül nyolc Ausztriában, hat Magyarországon, kettő pedig Bosznia-Hercegovinában állomásozott, valamint onnan is egészült ki.
Ferenc Ferdinánd trónörökös és Hohenberg Zsófia hercegnő a Monarchia boszniai hadgyakorlata miatt utazott Szarajevóba. Hiába figyelmeztették őket a rájuk leselkedő veszélyekre, amelyekről a megszállt két balkáni tartományból érkeztek a titkos jelentések. A főherceg erőszakos természete miatt nem engedett az elhatározásából: a Habsburg-dinasztia megtépázott tekintélyét akarta helyreállítani. Vonatán megállíthatatlanul száguldott a sorsát megpecsételő helyszín felé. Amikor június 28-án a városba ért, éppen a szerbek számára katasztrofális első rigómezei csata (1389) napjára fordult a Gergely-naptár. És akkor, aznap megjelent ő, a megszállók képviseletében.
A pályaudvarról – érthetetlen biztonsági kockázatot vállalva – nyitott gépkocsival indult a polgármesterhez. A merénylők mégis kudarcot vallottak, és a feléje hajított gránát célt tévesztett. Úgy hallottam, a következő szavakat intézte az üdvözlésére érkező városvezetőhöz: „Polgármester úr! Idejövünk az ön városába látogatóba, s az embert bombával dobják meg! Ez megdöbbentő!” Az előzmények ellenére ismét útnak indult. Sorsát ekkor már nem kerülhette el, az automobil köré gyűlt tömegben megbúvó terrorista lövései célt értek.
A trónörökös és a felesége egy órán belül belehalt sérüléseibe. Ez a tragikus egy óra változtatta meg az európai országok jövőjét. És az enyémet is.
