Huszár Lászlót a Felvidéken szinte mindenki ismeri (és a határon túl is sokan), aki valaha is kapcsolatba került a Csemadokkal vagy azon belül mozgalmainkkal. Egyszemélyes intézmény, mozgatórugó, vagy ha úgy tetszik, fáklyavivő, aki nélkül most nem tartanánk ott, ahol vagyunk. A lehetetlent nem ismeri, örökké azon töri a fejét, hogyan lehetne még jobban megerősíteni közösségünket. A magyar kultúra napján Gyurcsó István-díjban részesült, de másnap már az értéktár ügyében tüsténkedett Budapesten. A minap pedig épp régi fotók digitális „feljavítása” közben kopogtunk be hozzá a Szlovákiai Magyar Művelődési Intézetben lévő irodájába, melynek az igazgatója. Azt talán már mondanom sem kell, hogy miközben beszélgettünk, többen is ránk nyitották az ajtót, mert valami sürgős ügyben keresték.
Milyen érzés volt, hogy átvehetted azt a díjat, amelynek létrehozásánál annak idején te magad is bábáskodtál?
A Gyurcsó István Közművelődési díjat a Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmánya hozta létre, melynek két díjazottja volt, Ág Tibor és Marcell Béla, majd a művelődési intézet létrehozása után a díj az országos elnökség gondjaira lett bízva. A díj tehát már a Csemadok országos díja, de a Csemadok Területi Választmányának javaslatára kaptam. Gyurcsó István emlékének megőrzése az egyik szívügyem, hiszen ezért hoztuk létre a nevét viselő alapítványt, amely immár 24 éve ítél oda ösztöndíjat tehetséges garamkövesdi (Gyurcsó István szülőfaluja – a szerk. megjegyzése) fiataloknak. Megemlíthetem még, hogy több mint hetven könyv, kiadvány jelent meg a Gyurcsó István Alapítvány Könyvek sorozatban. Mi csak folytatjuk, amit Gyurcsó Pista bácsi elkezdett, aki csaknem negyvenéves korában csöppent bele a közélet sűrűjébe, 1952-ben került a Csemadokba. Azóta persze sokat változott a világ, de az ő nyomán haladunk, modern eszközök és új módszerek segítségével. Egészen a haláláig tartottam vele a kapcsolatot, hiszen itt élt Dunaszerdahelyen. Élete példaértékű számomra, hiszen vitte a hátán a közösségi batyut és minden körülmények között állhatatosan végezte munkáját. Ezt az eszmeiséget kell továbbvinni és dolgozni, még akkor is, ha sokszor nehéz, mert a munkának előbb vagy utóbb eredménye lesz. Halála után megkapta az őt megillető megbecsülést, nekem pedig nem kis büszkeség, hogy megkaptam a nevét viselő díjat.
1977-től vagy a Csemadok állományában – három év kivételével, amikor a városi művelődési központ művészeti osztályát vezetted, s egyetemi tanulmányokat folytattál – végig a kultúrát szolgáltad. Ha valaki, hát te aztán átlátod felvidéki magyar kultúránk helyzetét. Mikor volt a legnehezebb?
A régi rendszerben volt egy biztos pénz, egy szervezet és ráadásként még egypártrendszer is. Viszonylag nyugodt körülmények között lehetett dolgozni, bár társadalmi és szakmai konfliktusokból nem volt hiány. Én ebbe csöppentem bele. A rendszerváltozás után el kellett kezdeni gondolkodni, tervezni, pénzügyekkel, menedzseléssel is foglalkozni, amit a pályázati rendszer hozott. Ez az, ami biztosítja a csúcsrendezvényeink magas színvonalát, de ehhez keményen kell dolgozni, ez nem jön magától. Ha pedig átmeneti anyagi nehézség lép fel, például nem érkeznek meg időben a támogatások, akkor a saját zsebbe, vagy más elérhető forráshoz kell nyúlni. Azt szoktam viccesen mondani, hogy negatív költségvetéssel dolgozunk, ami azt jelenti, hogy tudom mennyi a kiadásunk, amihez a bevételt biztosítani kell, méghozzá időben. Ez nem mindig sikerül. Sokan őrültnek tartottak a legnehezebb mečiari években, amikor a Csemadok munkájának támogatására szinte nem jutott pénzt, s területi választmányunk vállalta a Duna Menti Tavasz megszervezését, amivel akkor megmentettük a fesztivált.
Kire tudtál támaszkodni azokban a nehéz időkben, amikor bizony a szövetségen belül is sok ellenségeskedés volt tapasztalható?
Ellenségeim száma sok, de nagy szerencsémre barátaim is akadnak bőséggel, akiket az elmúlt évtizedekben szereztem. Ők mindig mellém álltak akkor, amikor nem ment úgy a szekér, ahogy kellett volna. Az egyik ilyen barát Bárdos Gábor, akivel nagyon sokat dolgoztam együtt, kölcsönösen segítettük egymást, és nélküle a művelődési intézet eszméjének megvalósítása bizony nem sikerült volna. Nagy öröm volt számomra, hogy a laudációt is ő mondta a díjátadáskor. A munkánkat idővel nagyban segítették az új lehetőségek, internetes adatbázist kezdünk létrehozni, ami megalapozta a művelődési intézet létét. De visszatérve a Duna Menti Tavaszra, aminek szervezését annak idején a pénztelenségben felvállaltuk, bebizonyosodott, hogy jól döntöttünk. Meg kellett tanulnunk hozzá a menedzselést, és mára az egész fesztivál olajozottan működik, megvan a csapat, amelyik szervezi, és a város a kezdetektől mellénk állt. Ennek köszönhetően virágzik a Felvidéken a gyermek színjátszás és bábozás.
A nevedhez több országos rendezvény is kötődik – citeratalálkozó, Bíborpiros szép rózsa – ezek közül talán a „legifjabb” az Ipolyi Arnold Népmesemondó Verseny. Honnan jött az ötlet, hogy a mesemondást reflektorfénybe állítsátok?
A Tompa Mihály Próza- és Versmondó Versenyen is lehetett mesét mondani, de úgy éreztem, ott nem kapja meg azt a figyelmet, ami kijárna ennek a műfajnak. Ezért támadt az az ötletem – Varga Norbert munkatársammal, szövegfolkloristával összefogva –, hogy a mesemondóknak legyen külön megmérettetésük. Néhány éves alapozó munka, építkezés előzte meg az első verseny megszervezését, aminek Rozsnyó lett az otthona. Immár kilencedik éve szervezzük és közben az egynapos vetélkedőből kétnapos lett, mert sok a versenyző és az anyagiak is a rendelkezésre állnak ahhoz, hogy hosszabb időtartamú legyen. Ez is csapatmunka, és a közösség erejének eredménye.
Csapatmunkát emlegetsz, akkor miért tűnik úgy nekem mégis, hogy sokáig magányos farkasként dolgoztál, legtöbbször az árral szemben úszva?
Talán azért, mert nem tudtam megfizetni magam mellé embereket, nem volt csapat. Most már van egy szakmai munkát végző gárda, ami nélkül nem tudnánk továbblépni, például a digitalizálással. Akadnak olyanok is, akik itt tanulják meg a szakmát, feladatokat kapnak, és ha jól teljesítenek, itt is maradnak. A kulturális piac persze nem olyan, hogy abból nagy pénzeket lehetne „behozni”, az embereink nincsenek túlfizetve, de arra törekszünk, hogy a tisztességesen elvégzett munkát értékeljük.
Hogy látod a szlovákiai magyar kultúra és a Csemadok jövőjét?
Optimistán. Ha van akarat, háttér, akkor a nagy mozgalmaink működni tudnak Az elmúlt 5-6 év tapasztalásai bizakodásra adnak okot a Csemadok jövőjével kapcsolatban is, hiszen a kultúra maga a levegő, mindenütt ott van, és már hétmérföldes csizma sem kell hozzá, hogy az ember ott legyen bármelyik rendezvényen, elég hozzá az internet és egy számítógép. Azt vallom, hogy az egyéni érdekek sosem kerekedhetnek felül a közösség érdekein. Elvégre két ember többet tud elérni, mint egy. Egy énekkarban is az közös éneklés a legszebb.
Nevezetes vagy arról is, hogy neked mindig újabbnál újabb ötleteid vannak, amiket aztán szép sorjában meg is valósítasz. Ennyire szeretsz tervezni, álmodozni?
Én mindig álmodom, ötletelek, leginkább autóvezetés közben, de a megvalósulásukért dolgozni kell. A legtöbbször nem rögtön, hanem évek múlva válnak valóra a dédelgetett álmok, de fel kell készülni arra, hogy ha lehetőség van rá, valósággá válhassanak. Példaként a Településmustránkat említhetem, ami egyedi, az egész Kárpát-medencében nincs hasonló. Ez sem lett azonnal, ki kellett találni, meg kellett tanulni hozzá kezelni a számítógépes programokat. Az Irány a Macskarév nevű társasjátékunk is ötletelés eredménye, ha úgy tetszik, egy álom valóra válása és már a folytatáson gondolkodunk a csapattagokkal.
Ennyi teendő mellett, hogy jut időd még az éneklésre és a kisunokádra is?
A Vásárúti Dalárdában énekelek, ami kiválóan alkalmas a gőz kiengedésére és kikapcsolódás is. Bencére, a négy és fél éves kisunokámra is szánok időt, amennyi futja. Vallom, hogy nem az együtt töltött idő mennyisége, hanem a minősége a lényeg. Ami fontos az életben, az életemben, arra mindig találok időt. Jó érzés, hogy a lányaim révbe értek, élik az önálló életüket, én pedig jó reformátusként addig szolgálhatom közösségünket, amíg az egészségem engedi.
