Január tizenhatodikán lett volna hetvenesztendős Józsa László, ha tizenkét évvel ezelőtt, egyik pillanatról a másikra nem hagyja el földi világunkat – a szíve mondta fel a szolgálatot.
A múlt század hetvenes éveiben az akkor még félmilliónál nagyobb lélekszámú csehszlovákiai magyar nemzeti közösség legjobb labdarúgóiból egy másik országos válogatottat is ki lehetett volna állítani – Szikora, Gőgh, a Móder-testvérek, Strausz, Józsa és a többiek mesteri, sőt művészi szinten művelték ezt a csodálatos sportágat.
A diószegi Józsa Lacit a közeli Igló divíziós csapatában fedezték fel a kassai Lokomotíva jó szemű szakemberei, s a lehető legrövidebb időn belül a csapatukhoz szerződtették. A szokatlanul nyurga , 193 cm magas csatárt a Lokomotíva színeiben háromszor koronázták a csehszlovák legfelsőbb bajnokság gólkirályává, a százgólos lövészek klubja 108 gólját tartja számon.
Laci találatainak mintegy kétharmadát a helyszínen élvezhettem, mint újságíró. Góljai között volt felhőfejes, volt besurranó gólocska, amely szinte a fű alatt, a kapufa tövénél sompolygott a hálóig, volt bombagól, szabadrúgásgól, büntetőből esett gól, és olyan is, melyet a félpályáról eliramodva, a kifutó kapus mellett pofozott a kapuba, sőt, uram bocsá’, egy öngólocskája is akadt bizony, de ez persze nem szerepel a száznyolcas listán.
Józsa Laci az első interjú után a barátommá vált. Láttam őt győztes meccsek után boldogan, de vesztes csaták letört hőseként is, láttam a tornateremben, amikor velünk együtt focizott pusztán szórakozásból, láttam közös szilvesztereink pezsgőnyitogató morajában, s az egyik gólkirályi lakomán édesanyjánál, Diószegen, láttam a zuhany alatt tökéletes láb- és hasizomzatát – ez lett volna iszonyatos lövéseinek magyarázata?
(Ivo Viktor, a csehszlovák válogatott és a Dukla Praha világhírű kapusa nyilatkozta róla: „Túlzás nélkül állíthatom, hogy a legfelsőbb bajnokság játékosai közül Józsának vannak a legerősebb lövései. Ő, ha eltalálta a kaput,nem adott esélyt a hárításra.”)
Megjegyzem, hogy a hórihorgas csatár a Lokomotíva edzésein a leggyorsabbak közé tartozott!
Most pedig következzen néhány részlet a vele készített hajdani beszélgetésekből.
Melyik csapatban lőtted a legrövidebb időn belül a legtöbb gólt?
Prágai katonáskodásom idején a Dukla Dejvicében. Ez a csapat a fővárosi bajnokságban szerepelt, salakon játszottunk. Itt két év alatt 145 találatot értem el, nem egyszer hetet-nyolcat mérkőzésenként.
Az első ligában egy meccsen hány gólod volt a csúcs?
Először a prágai Spartának lőttem négyet, ami nagy port vert fel. Azután a Jablonec következett, őket 10:1-re vertük meg, és itt is négyszer voltam eredményes, de a többi hat is az én átadásom nyomán született!
Hogyan oszlott meg a hazai, csermelyi pályán, illetve az idegenben lőtt góljaid aránya?
Kassán körülbelül hetvenszer találtam a hálóba, a többit idegenben értem el.
Melyik volt az erősebb lábad?
A jobb; azzal durrantottam a kapura a legtöbbször a labdát. A ballal viszont elő tudtam készíteni a helyzetet, nem csak „támaszkodtam“ rá.
Jó erőnlét nélkül nincsenek nagy teljesítmények. Milyen volt a teherbírásod?
Azzal sohasem volt gondom.
Meddig tartott a belőtt „dugó“ fölött érzett öröm?
Mint az életben általában mindenhez, ehhez is hozzá lehetett szokni. Az évek folyamán megértettem, hogy tulajdonképpen kötelességem a góllövés, hiszen az edző azért állított a csapatba.
Józsa Lacira és a többi magyar nemzetiségű játékosra ma is nagy szeretettel emlékezem. Közelről figyelhettem sorsuk alakulását, tapasztalhattam, milyen „nemzetiségi kisebbséginek“ lenni a focipályákon.
Isten áldja őket a mennyei stadionokban is!
