Egy hosszú nap után, este 11-kor forgatom a kék közösségi oldal hírfolyamát és megakad a szemem egy csoporttal megosztott hozzászóláson, mely a „Régi Pozsony nyomában Vladimír Tomčík történésszel” című sorozatból idéz:
A Szlovák Nemzeti Felkelés tér és a Széplak utca (az eredeti szlovák szöveg nem a nevek ezen eredeti formáját használja) között, a félig elhagyott vietnámi piac mellett van egy kis zsákutca, a Jedlík utca (a szövegben Jedlíkova ulicaként szerepel).
Az utcát a szlovák bencésről, Štefan Jedlík, Aniánról nevezték el, akit a 19. század egyik legjobb fizikusának tartottak. Az Érsekújvár melletti Szimőn született (persze a szöveg Zemnét említ, ám legyen) 1800-ban és az édesapja Liptóból származott. Eddig az említett megosztott részlet, az eredeti cikket itt olvashatják el. S bár érdekes, emiatt a ferdítés miatt nem ajánlom, mert én csak felbosszantottam magam rajta.
Már csak azért is dühítő, hogy Jedlik Ányost, szlovák bencésnek nevezik, mivel a magyar egyetemi katedrán először 1845-ben Jedlik Ányos szólalt meg latin helyett magyarul. Mindezt annak ellenére, hogy a Magyar Királyságban 1844-ig a latin volt minden magasabb fokú oktatási intézmény tannyelve.
Tomčík valószínűleg azért is gondolta, hogy ez a ferdítése belefér majd a sme.sk oldalon közreadott cikkébe, mert Jedlik Ányos, miután Nagyszombatba küldte a bencések gimnáziumába, a negyedik osztályban már Pozsonyba kerülve németül és szlovákul is megtanult.
„Mi magyarok nem vagyunk olyan gazdagok nagy emberekben, hogy könnyelmű felületességgel elhanyagolhatnók őket. Kell, hogy emléküket tiszteljük, hagyatékukat szerető gonddal őrizzük. Az angoloknak nagyjaik számára megvan a Westminster Apátságuk, a franciáknak a Pantheonjuk. Mi csak szellemünkben tudunk pantheont készíteni nagy íróink, politikusaink, tudósaink emlékének. Ezek sorába kell, hogy méltó hely jusson Jedlik Ányosnak, a múlt évszázad csendben, önzetlenül dolgozó tudósának is” – mondta Jedlik Ányosról Holenda Barnabás 1967-ben, aki szintén bencés szerzetes, fizikus és matematikus volt.
Ne engedjük, hogy történelmi személyiségeinket kisajátítsák a Szent Korona Országáról levált országrészek mai birtoklói. Mert ha nem fogunk felszólalni, és csöndben maradunk, akkor azzal azt igazoljuk, hogy azok a hazugságok, melyet az egyes „szakemberek” szándékos történelemhamisítás céljával nap-mint-nap közreadnak, helytállóak. Ezért kell felszólalni, s kimondani az igazságot akkor is, ha ez nekünk különben annyira természetes, mint, hogy percenként többször veszünk levegőt.
Tegyük meg ezt minél többen.
