Azt hiszem, már írtam arról a jelenségről, hogy a közeli parkban az anyukák egymás között magyarul beszélnek, de a gyermekükhöz, valami rejtélyes oknál fogva, már szlovákul szólnak.
Ők lesznek azok a szerencsétlen gyerekek, akiket a szüleik magyar létükre szlovák oviba íratnak, aztán pedig szlovák iskolába fognak járni. Ahol „természetesen” éreztetni fogja velük a többi gyerek, hogy ők azért nem szlovákok. Sőt, még a türelmetlenebb pedagógusok is, mivel nehezebben értik meg a tananyagot, és ezzel hátráltatják a többieket. A végén pedig már azt se fogják tudni, hogy szlovákok vagy magyarok.
Azt viszont nem tudtam, hogy ez nem is annyira új keletű probléma, és már nyolcvan évvel ezelőtt is létezett. Pedig a régi újságokat böngészve ráakadhatunk olyan írásokra is, amelyek ezt a kérdést vizsgálják. Legújabban például egy jegyzetre, amiben a szerző azt írja le, hogy egy tátrai szállodában három testvérrel találkozott. A gyerekek a mamájukkal töltötték ott a téli szünidőt.
Egymás között szlovákul beszéltek, a mamával pedig németül. A nemzetiségüket nem lehetett tudni. Azt, hogy a fiúk mégis magyarok, a nevük alapján csak sejteni lehetett. A három fiút Józsinak, Pistának és Bandinak hívták. És csakugyan, fültanúja volt, mikor a pincérrel magyarul beszéltek. Sőt, annak is tanúja volt, amikor a fiúk titokban Mikszáth-könyveket vittek a szobájukba.
Ráadásul, azt is hallotta, amikor a mama a pincérrel szintén magyarul beszélt, ahogy máskor a világért se szólalna meg.
A szerző összezavarodott, mert nem tudta mire vélni ezt a viselkedést. Az utolsó napon aztán szóba elegyedett az egyik fiúval, Bandival.
„ – Milyen nemzetiségű vagy, Bandi? – kérdem a harmadik délelőtt, verőfényes napban.
Bandi mosolyog és vállat vont
– Azt én is szeretném tudni, bácsi.
– Otthon hogy beszéltek?
– Magyarul, kérem. Természetes.
– És itt mért tagadjátok le?
– Mi nem magyar iskolába járunk és a tanár úr megtiltotta, hogy magyarul beszéljünk egymás között s az uccán. Mi perfektek vagyunk kérem három nyelven. Legjobban szeretnénk magyarul, de nem lehet.
– Miért nem lehet?
– Anyu azt mondja, hogy ha valaki mégis meghallaná, csak kellemetlenségünk lenne belőle az iskolában, meg ahol apu dolgozik. Elveszítené a megbízóit.
– Szóval nem tudod, mi vagy?
– Szavamra, nem. Én már gondolkoztam is ezen, de mindenki mást mond. Ez biztosan internacionalizmus, ugy-e, bácsi… Apunak nem fontos.”
Itt ér véget a hetven év előtti jegyzet, és én elgondolkodom: mennyire nem változik a világ.
