Mi a tánc? Az érzelem, az öröm, bánat, félelem, igézés, szerelem és még sok minden más mozgásban való kifejezése. Lexikonok, könyvtárnyi irodalom próbálja megfogalmazni a tánc mibenlétét, de ahogyan a zene mibenlétét nehéz szóban megfogalmazni, hasonlóképpen a táncét is az.
Egyszerűen annyit mondhatunk, hogy a zene hangokban kifejezett érzelem, a tánc pedig mozgásban kifejezett érzelem. Létezését az ember létével egyidősnek tekinthetjük. A mozgás, a mutogatás, a jelbeszéd kommunikációs eszközként egyidős a hanggal.
A táncnak ezt az ősiségét ma is hűen őrzik az őstársadalmi formában élő és a fejlődő népek táncai. Legteljesebb formájukban a keleti népek táncaiban találkozhatunk velük. Gondoljunk csak a kínaiak, a japánok, a koreaiak és más népek táncaira, vagy az afrikaiak táncaira. Ezek a táncnak az egyik ősi funkcióját, a kommunikációs funkciót kihangsúlyozott formában őrzik.
A táncaikban konkrétan meghatározott egy-egy láb-, kéz-, fej-, szemmozdulat.
Ilyen konkrétan meghatározott volt a mi őseink táncában is ez a funkció. Legtovább és felerősödött szerepkörrel a pogány kori táltosaink, a mágikus erőket legyőző „papok” táncában volt jelen. Néphagyományainkban, bár kisebb jelentőséggel, de még napjainkban is találkozhatunk vele. Például a zséreiek, koloniak, lédeciek, gerencsériek Szent Iván-éji tűzugrásában, a villő (morena, kisze-vice) bábu vízbe dobásában, elégetésében, stb., a kaposkelecsényi disznópásztor, disznóölő és feldaraboló rituális, szellemet elűző táncaiban.
Mindezekről tanulmányokban, könyvekben emlékeztek meg
Nagy Jenő, a Csehszlovák Rádió pozsonyi magyar adásának főszerkesztője az 1950-es évek második felében riportot készített a zséreiek, gímesiek, koloniak Szent Iván-éji (jún. 24) tűzugrásáról.
Erdélyi János írta 1851-ben a Magyar Közmondások Könyvében …”Szent Iván vagy nyári, másképpen Virágos Szent János napja néhutt az országban, nevezetesen Nyitra megyében Kolony vidékén, bizonyos népi mulatságok ünnepe igen régi szokás szerint, mikor a helységtől távol eső, leginkább halmos helyeken, többnyire szalmarőzse tüzet rak a falubeli ifjúság főleg a lányok/…/vivén magukkal párlásra szükséges „virágos!” füveket, s a tűznek lángját énekszó alatt keresztül ugrálják”.
Dömötör Tekla 1983-ban megjelent Naptári ünnepek, népi színjátszás című könyvében olvashatjuk: „A Nyitra megyében és környékén fennmaradt ritus-ének sorozat korábbi szövegváltozataira vonatkozó történeti adatok nem ismertek, azonban régisége bizonyított”.
Jókai Mária 1993-ban a Szent Ivántól Kisasszonyig című könyvében így ír: „Legtovább Zsérén élt a szokás. A szentiványi tűzugrás szertartásán a falusi közösség minden tagja részt vett. A falu közvetlen közelében, egy kiemelkedő helyen pl. dombon rakták meg a tüzet. Egy-egy faluban több tüzet is raktak, külön helyen az „alvígiek”, külön a „felvígiek”./…/Minden korosztály részese volt az eseménynek. Legények, lányok, emberek (férfiak), gyerekek. Mindenkinek megvolt a maga szerepe. Azt tartották, hogy ahol megrakták a Szentivány tüzit, ott nem veri el a jég a határt./…/A fiatalok számára ez az összepárosítás-összeéneklés alkalmát jelentette. A párosító énekkel hozták nyilvánosságra a párokat. Minden lányt, legényt kiénekeltek, összepárosítottak az itt fennmaradt hiedelem szerint, azért van a mondás: Hosszú, mint a szentiványi nóta./…/A tűznél kellett jelképesen kirázni a bolhát, a tetűt, minden rosszat, betegséget. Tűzgyújtáskor Kolonban a következőt énekelték:
„Tüzét megrakoljuk, négyszögre rakoljuk,
Egyik szögén ülnek szép öregemberek,
Másik szögén ülnek szép öregasszonyok,
Harmadikán ülnek szép ifjú legények,
Negyedikén ülnek szép hajadon lányok.”
Van egy értékes, érdekes kis könyvecske, amely az ókorból maradt ránk, Lukianosz „Beszélgetés a táncról” /Magyar Helikon,1956./ című munkája. Lükinosz és Kraton, két képzelt személy beszélget, vitatkozik benne a táncról. Az első annak gyönyörűségét, lelket nemesítő szépségét, nevelő erejét, nevelő hatását dicséri, azt, „hogy milyen rendet visz a nézők lelkébe”, miközben a „lélek és a test valamilyen közös szépségét fejezi ki” és mindezt „a zene és a ritmus kíséretében teszi”. Erősíti, magyarázza Lükinosz a maga igazát alátámasztva azzal, hogy a tánc művészete nem valami újdonsült tevékenység, nem „nagyapánk vagy nagyapánk nagyanyjának az idején keletkezett, hanem a világmindenség keletkezésekor született meg a tánc is” és az első, aki örömét lelte a tánc művészetében, szépségében, Rhea, az ég és a föld fiának a felesége volt.
A másik, Kraton a beszélgetés elején mindezt tagadja, elítéli a táncot, miszerint: „még csak az hiányzik, hogy hosszú szakállammal és ősz hajammal beüljek azok közé az elpuhult és őrjöngő nézők közé, s még tán tapsoljak is hozzá és illetlen magasztalásokat kiabáljak arra a semmirekellő emberre, ki ott ok nélkül (mármint a színpadon) töri magát”.
Mivel a vitapartner a barátja, ezért meghallgatja Lükinosz fejtegetéseit, példálózásait a táncról és a beszélgetésük, vitatkozásuk végére ő is meggyőződik a tánc szépségéről, nemességéről, embert formáló erejéről, elismeri annak páratlan jelentőségét.
A táncnak már az ókorban is több küldetése volt, melyek közül a legfontosabb a harcosok, az ifjak testi nevelése, ritmikus, könnyed mozgásának fokozása volt. Jó táncosnak lenni dicsőségszámba ment, mert azokat még a legnagyobb költők is megénekelték. Például Neoptolemosz Achilleusz fia kitűnt a tánc művészetében – jegyezték fel róla. A spártaiak pedig azt tartották, hogy „még a hadba is fuvolakísérettel, ritmikusan szépen rendezett lépésekkel vonultak”. Ebben az időben az ifjak ugyanúgy tanultak táncolni, mint a fegyverekkel bánni.
A tánc, másik küldetése a szépség, a szórakozás, a szórakoztatás volt. Ismerték a nagy ügyességet kívánó fegyvertáncot, a játékos sor- és lánytáncot, és a nők bájolgó táncát is. A táncot alkalmazták különböző játékok, ünnepélyek, szertartások látványosabbá, szebbé, hatásosabbá tételére. E funkcióját a tánc napjainkig megtartotta.
Folytatjuk…
A szerző az MMA köztestületi tagja.
