A Nemzetpolitikai Kutatóintézet és a Magyarság Háza rendezvényét ezúttal nem a Duna Palotában vagy annál is ünnepélyesebb helyszínen rendezték, hanem az egyik kedvelt ifjúsági szórakozóhelyen, az Akvárium Klubban, ahol már a hétvége óta egymást követték az évfordulóhoz kapcsolódó, de nem a veszteség fájdalmát, hanem a derűt, a reményt, az összetartozás örömét sugárzó, tehát a fiatalokat vonzó programok.
Persze, ez a konferencia, amelyen a házigazda Kántor Zoltán üdvözlő szavai után Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár mondott köszöntőt, nem általában a fiataloknak, hanem a történelem és a kisebbségi politika iránt mélyebben érdeklődőknek, elkötelezetteknek szólt elsősorban.
Az államtitkár idézte a híres, a Trianon arcai című most megjelent könyvben is szereplő mondatot: „A hídon túl is magyarok laknak!”, de hozzátette, hogy ez a hat szó, amely 98 éve könnyeket csalt a Párizs felé utazó küldöttek szemébe, évtizedeken át az összetartozásba vetett hitet fejezte ki, és tartotta meg a szétszakított nemzetrészeket magyarnak. Ennek tudatában fogadta el 2010-ben a Magyar Országgyűlés, hogy Trianon évfordulója ne a nemzeti gyász, hanem az összetartozás napja legyen, olyan stabil alap, amelyre az egész magyarság építhet, éljen Kassán, Brassóban vagy Melbourne-ben. Az együvé tartozás nemcsak számos szakterületen, de mindennapjainkban is természetessé vált, olyan életerővé, amelynek fenntartása a magyar kormány központi feladata. Erről szólnak intézkedései, idén például a magyar családok éve.
A konferencia első előadója Zahorán Csaba, az MTA BTK Történettudományi Intézet munkatársa a fiatal történésznemzedék tagjaként a legújabb román publikációk ismeretében elemezte a román történészek és a politika viszonyát az 1918-as egyesülés centenáriumához közeledve. Röviden összehasonlította, hogy míg a kádári Magyarországon a nacionalizmus a legnagyobb ellenségnek számított, addig a Ceaucescu-féle diktatúrát mindvégig áthatotta, és ez nem változott bukása után sem.
A román nemzet és államépítés prioritása változatlanul a politika fősodrát jelenti, de a történetírásban a nacionalista főáram, a Nagy-Románia mítoszának fenntartása mellett megjelent egy irányzat, amely Nyugat-Európához igyekszik igazodni. Lucian Boia Történelem és mítosz a román köztudatban című 1997-ben megjelent műve jelentette az áttörést, nagy vitákat és támadásokat váltva ki, míg a hagyományos irányzatot a Babes-Bolyai Egyetem rektora, Ioan-Aurel Pop képviseli. Műveikben egymás nézeteivel vitatkoznak, a tét pedig a „Moldova-projekt” nemzetközi elfogadtatása. Természetesen nem gyökeresen ellentétes felfogásról van szó, csupán Boia például a román nemzetállamot nem látja olyan egységesnek, mint kollégája, sőt még azt is kimondta, hogy a békekonferencián minden új határt, nemcsak a Romániával közöset, Magyarország rovására állapítottak meg. Pop szerint a századik évfordulóval kapcsolatban minden bírálat helytelen.
Simon Attila, a Fórum Kisebbségkutató Intézet igazgatója előrebocsátotta, hogy ő nem a szlovák történészek véleményét, csupán a sajátját mondja el a 98 évvel ezelőtti döntéssel kapcsolatban. Elsőként azt fejtegette, hogy törvényszerű volt-e a történelmi Magyarország szétesése? Arra a következtetésre jutott, hogy nem a semmiből következett, mert a román és a szerb aspirációk ismertek voltak. A szlovákok körében azonban nyoma sem volt korábban ilyen szándéknak. Csehek és szlovákok sosem éltek egy államban, nem is nagyon tudtak egymásról. A cseheknek több közük volt a szlovénokhoz a közös ausztriai birodalomban, mint a magyar királyságban élő szlovákokhoz. A Monarchia feldarabolása a nagyhatalmak háborús elképzelései között sem szerepelt jó ideig. A versailles-i békerendszer a németekről szólt, annak meggyengítése volt a cél, vagyis hátországának megszüntetése, és ez állt minden Magyarország kárára hozott döntés mögött. A nemzetiségi kérdés csak a nemzetiségek beadványaiban játszott főszerepet, a döntéseknél pusztán a nagyhatalmi érdek. Mégsem jelentett a szlovákok számára a Magyarországhoz tartozás olyan „boldog békeéveket” mint nekünk, mert nem voltak szlovák iskolák, így értelmiségük másutt kapott képzést, s ezzel el is idegenedett a magyarságtól.
Az új Csehszlovákia a Masaryk-féle álom megvalósulása volt: ő hitt a cseh történelmi államiság újraélesztésében, amelyhez nagy terület is kellett, ezért volt szükség a zömében szlovákok lakta Felvidékre, amelynek népessége a német gyűrűből való kitörést is szolgálta, valamint utat Oroszország felé. Az új határokkal kapcsolatban voltak minimális és maximális céljai Prágának, végül az optimális valósult meg, vagyis a Duna és az Ipoly, keleten pedig a vasútvonalak bekebelezése.
Ami a mai felvidéki közvéleményt illeti, Simon Attila szerint Trianonnal foglalkozunk, de nem meghatározó. Az viszont nem természetes, hogy 100 év után is harcolni kell magyar feliratokért.
Bakk Miklós, a Sapientia EMTE docense a román nemzetépítés két koncepcióját, az erdélyi, illetve az ó-királysági változatát elemezte. Az erdélyiben a közösségi modellek változatai voltak jellemzőek, míg a regátiban az uralkodói döntés. Végül az utóbbi győzött az egyesült Romániában, az erdélyiekben csak a régiók víziója maradt meg.
Tóth Norbert, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem docense a kisebbségvédelem, a kisebbségi jogok százéves alakulásáról tartott előadást. Megtudhattuk, hogy a kisebbségvédelem az európai gondolkodás terméke, az angolszász világban a nyelvi jogok kérdése idegen. Versaillesban nem is játszott szerepet a kérdés. A Népszövetség fogalmazott meg kisebbségi jogokat, amelyeket elsöpört a II. világháború. 1945-ben a San Franciscó-i értekezlet a szovjet diplomáciának köszönhetően iktatta be a népek önrendelkezési jogát, de erre a nemzetiségek nem tudnak hivatkozni, mert a gyarmati népekről szól. Nem segít az az 1965-ös dokumentum sem, amely a faji megkülönböztetést ítéli el. Az ENSZ foglalkozott ugyan az őslakos népekkel, de ezen inkább Észak-Amerika, Ausztrália bennszülött lakosságát értik, míg a jelenlegi kisebbségvédelemnek „trendi” csak a migráns-, a nő-, a szexuális, stb. kisebbség, viszont gyanús, ami nemzeti, mert az nacionalista, a nacionalizmus pedig háborúhoz vezet. Visszautalva Simon Attila előadásának egy részére, megjegyezte, hogy egyszer majd a magyar politikának el kell ismernie, hogy a hajdani elit követett el hibákat a nemzetiségekkel szemben, de majd csak akkor, ha az utódállamok történészei is elismerik az 1868-as nemzetiségi törvény értékét, vagy a magyarság ellen elkövetett igazságtalanságokat.
Végül Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója a konferencia moderátori szerepéből kilépve megtartotta saját előadását Nemzet, nemzetpolitika és kisebbségi nemzetépítés címmel. A nemzetpolitika minden részét, összefüggését átfogó eszmefuttatásában olyan fogalmakat tisztázott, mint nacionalizmus (semleges fogalomnak tartva), homogenizáció, identitás, állam, legitimitás, lojalitás, szolidaritás, nemzet, mint állami keret és nemzet kulturális értelemben. Rámutatott arra, hogy 1918-20-ig a magyar nemzetépítés az egy állam keretében kialakult nemzetre vonatkozott, azóta az anyaországra és a más államokban élő magyarságra. Foglalkozott a nemzetpolitika legitimitásának kérdéseivel is, nemzetközi példákat, illetve kisebbségvédelmi dokumentumokat említve.
A 2011. november 24-én megjelent nemzetpolitikai stratégia kimondja, hogy átfogó cél a közösségek gyarapodása: számbeli, gazdasági, szellemi és jogi értelemben. Ezen célok elérése érdekében működteti a magyar kormány a nemzetpolitikát, és ezek mentén a támogatáspolitikáját. Kántor Zoltán rajzos ábrán ismertette 2012-től 2017-ig a tematikus éveket, majd a nemzeti kisebbségek céljait három fogalomban foglalta össze: reprodukció, gyarapodás, megmaradás. A célok azonosak a többségi nemzetével. Végül az autonómiáról szólt, amelyről azt mondta, hogy nem feltétlenül cél, hanem eszköz a megmaradáshoz.
