„Minden kimondott szó megmutatja, kik vagyunk” – hallgatom a Családpásztor Evangelizációs Szolgálat mai üzenetében. Majd rögtön arra gondolok, vajon ebben a zavaros világban mi a legfájdalmasabb? A kimondott szó, ami nem a szánkból jön, hanem a szívünkből (idézet az üzenetből).
S itt döbben meg az ember. Amit olykor ingerülten (ideges, türelmetlen, irigy, rosszakaratú, gyűlölködő, bosszúálló indíttatásból, stb.) – családon belül és embertársainknak még inkább – mondunk, az sokszor fájó, bántó. S a szívünkből jön, nem a szánkból, mondja az üzenet. Minderre kitűnő teret ad a modern technika minden eszköze, ami a kezünkben, zsebünkben, (háló)szobánkban van, s az arc nélkül (de azzal is gyakori), álnévvel kirakott „profil”.
S ha mindez szemtől szembe jön egy-egy vita, veszekedés alkalmával, az meg egyenesen tragikus. A XXI. század emberének megnyilvánulásai sajnos olykor fertőzővé válnak. Az internetes médiákon, elektromos kütyükön kívül sajnos egyre gyakrabban találkozik az ember közösségi összejöveteleken, politikai találkozókon, de még színpadi megnyilvánulásban is a durvaság szóbeli, s olykor még tettleges megnyilvánulásaival is. Ha halk figyelmeztetéssel próbálod csillapítani a feldühödött, nagy egóval rendelkező egyént, jobbik esetben megkapod:
„Azt adom, amit én is kaptam. Nem kell itt kímélni senkit.”
Ilyen a körülöttünk lévő világ kicsiben, nagyban viszont már háborús hangulattá fokozódik, s van, ahol már háborúzásba megy át. Sajnos egyre durvábbá válik az ember, ami feszültséget, félelmet, rossz idegállapotot, s végül betegséget szül.
A közhiedelem szerint minderről a politika, a társadalom, a közösség, az elnök, a polgármester, a pap (ő sem maradhat ki), tanító, orvos, vagyis mindenki tehet, csak maga a másokat hibáztató, gyalázó ember nem. Mert ő csak elvár, kér, szabadságot, függetlenséget akar (hogy mit jelent a szabadság, azt nem is tudja).
Holott csak rajtunk múlik minden! Az életünk, az életmódunk, az értékrendünk! Pillanatok észlelése, megélése csupán az óhajtott boldogság.
Sokan azt hiszik, elmennek a világ végére pihenni, s amikor visszajönnek, minden más lesz, majd visszatérve belesüppednek ugyanabba a „pocsolyába”, amiből szabadulni akartak. Talán senki nem mutatta meg nekik, hogyan kell békésen élni, s abból élni, amink van. Persze ez nem a mindenbe történő belenyugvást jelenti. A rosszat észre kell venni, a közösséget fel kell vállalni, mert az ember nem magányra született. S ha kell, harcolni kell, de ennek is megvan az emberi módja, amihez viszont már vitakultúra kellene.
S hogy mennyire kevés kell olykor ahhoz, hogy az embernek jó napja legyen, arra álljon itt egy jó példa.
Nemrég városunk főutcáján egy magyarországi vállalkozó kenyérboltot nyitott, utcai terasszal, többféle pékáruval és finom kávékínálattal. Hogy nem kell a tömegeknek szolgáltató üzletláncokban felmelegített kenyereket drága pénzen vásárolni (a kisboltokat ezért szüntették meg), már ezért is jó ide betérni. S a nem mindennapi kedves kiszolgálás, a vevőre figyelés, a kiszolgáló (ez esetben férfi) mosolya felvidítja az ember lelkét, ha ide betér. Nem úgy, mint a lassan már ember nélkül működő önkiszolgáló raktárboltok, ahol fáradt, kiégett és modortalan alkalmazottak fogadnak bennünket. De sajnos nem egy olyan maszek boltba is betéved az ember, ahol foghegyről válaszolnak a kérésére.
Summa summarum:
mitől van jó napunk?
Elég a köszönés, egy kedves szó, mosoly, s máris másképpen tér be az ember a hivatalba, üzletbe, orvoshoz, bárhová. S miért e hiány? Talán mert egyre kevesebb a jó példa. Tanítani kellene a gyermekeinket a kedves, illedelmes, tiszteletteljes viselkedésre, mert ezt soha nem fogja helyettesíteni egyetlen modern eszköz, szerkentyű, sem a mesterséges intelligencia.
S ha valaki gyermekként vagy ifjúként nem tanulja meg a másikra figyelést, a tiszteletet, segítőkészséget, akkor felnőttként, vezetőként, szolgálatosként sem fog ezzel élni. Így nem csoda, ha durva, lelketlen emberek vezetik nemcsak az országot, de a családokat is. Már nemcsak a tudást, a versenyszellemet kell a gyermekek, ifjak szívébe táplálni, hanem ideje lesz végre az életre nevelni a jövő nemzedékét.
Jézus arra tanít, hogy a szavaink a szívünk állapotát tükrözik. Nem elég a beszédünket megváltoztatni, a szívünknek kell megújulnia
– hallgatom az üzenetben.
Aki belül üres, az gyakran lehúz, gúnyolódik, kicsinyít, kritizál, sebeket okoz, ám aki a békét hordozza, az felemel egy jó szóval, egy mosollyal, egy bátorító mondattal, amely talán csak egy pillanatig tart, de valakiben mégis egész nap világít.
Dániel Erzsébet/Felvidék.ma
